A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1935. augusztus

Rátérve most beszédem tulajdonképpeni tárgyára és áttekintve egyházunk belső életét, kissé elszomorodva, de a reményt fel nem adva kell reámutatnom arra a nagyon szomorú tényre, mely azt hiszem mindannyiunkat, akik egyházunk életét állandóan figyelik, nem kis mértékben aggodalommal tölt el bennünket, hogy éppen most, amikor sem egyházunknak, sem hazánknak talán sohasem volt fenyegetőbb és nehezebb helyzete, mint éppen ma, mégis úgylátszik, mintha nekünk sok külső ellenségen kivül, egy igen veszedelmes belső ellenséggel, az egyháztagok mindig jobban és jobban mutatkozó közönyével is fel kellene venni a harcot! S ez a közönyösség igen nehézzé teszi a mi egyházközségeink és iskoláink fenntartását. Pedig az államkincstár siralmas helyzetére tekintettel, el kell készülve lennünk arra, hogy bekövetkezhetik az az idő, amikor e tekintetben kizárólag önerőnkre leszünk utalva. Hogy egyházfenntartó kötelességünknek ez esetben is eleget tehessünk, meg kell szűnni a közönynek, mert egyházunk minden tagjának önzetlen áldozatkészsége elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a reánk nehezedő, mindég súlyosabb terheket elviselhessük és őseinktől örökölt egyházunkat makulátanul adhassuk át azoknak, akik majd utánunk jönnek. A közöny megszüntetése és az áldozatkészség fokozása egyedül úgy érhető el, ha a lelkész és tanító urak a liturgus és adminisztráló tevékenységüket a legintenzívebb lelkigondozással kötik össze és ha ífjainkat, nem veszem ki a középosztály fiait sem, intenzivebb vallásos nevelésben részesítjük. A mai nagyon nehéz időkben védjük meg jogainkat és tárjuk fel esetleges panaszainkat, de ezt mindig csak a megengedett törvényes eszközökkel tegyük és még sérelmek esetén se engedjük meg azt, hogy embertársainkkal szemben, ha azok más felekezethez tartoznak is, a türelmetlenség és az elkeseredés verjen fészket a mi lelkünkben. Hozzuk szeretetteljes érintkezéssel és tanítással közelebb a sziveket Istenhez, mert csak így várhatunk sikert. Mikor e nagyon szomorú körülményre reá mutattam, fel kell idéznem azt a nagy csapást, amely az elmúlt év utolsó napján a mi egyházkerületünket, de ezzel együtt az egész magyar hazát sújtotta. A kifürkészhetetlen végzet elragadta tőlünk a mi jóságos atyai vezetőnket, elveszítettük a mi nagy püspökün-