A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1923. július

22 II. Mell. Gondnok Űr közgyűlést megnyitó beszéde. Nagytiszteletű és tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés! A legutóbbi közgyűlésen, amikor ill utoljára voltunk együtt, ezen a helyen adtam vissza az Önök kezébe azl a mandátumot, amelyet az Önök megtisztelő bizalmából tíz évvel ezelőtt, a nagy világfélfordulás küszöbén, elnyelni szerencsém volt, s bár a múlt alkalommal már kifejtett okokból az én gyarló emberi erőm ezalatt a tíz év alatt, sajnos, kévés eredményt produkálhatott, mégis bátran el merem montdani, hogy az egyházmegye ezen megtisztelő mandátumát mocsoktalanul adtam vissza az Önök klezébe. Ugyanazon alkalommal igen pesszimista fekete színekkel festettem Önök előtt a jelent és a jövőt és reámutattam azokra a rajtunk kívül álló körülményekre, amelyek a legjobb akarat mellett is megbénították az emberi akarat szabad érvényesülését és lehetetlenné tették azl, hogy a legönzetlenebb munkakedv is eredményt mutathasson fel. De ugyanakkor férfias őszinteséggel és leplezetlenül reámutattam azokra, a mi énünkben rejlő, emberi gyarlóságokra és hibákra is, amelyeknek nagy részük volt törekvéseink eredménytelenségében. Az eredménytelenség, amint látom, nem fosztott meg engem az Önök bizalmától, mert hisz' újból, egyhangú elhatározással, ültettek engem bele ismét újabb tíz év tartamára az egyik elnöki székbe. Amidőn most hálás köszönetet mondok ezért a nekem jól eső bizalomért, őszintén megvallom, hogy a jól eső érzéseken kívül aggodalmas, keserű érzések hullámzanak lelkemben. Ha ugyanis egy pillantást vetek a nagy világba, ha körül nézek mi közöttünk, kétségtelenül meg kell állapítani m, hogy azok a fejünk felett gomolygó) fekete felhők, melyekre akkor reámutattam, nem csak hogy nem tisztultak el, de talán feketébben és vésztjóslóbban mutatkoznak ma is hazánk és egyházunk egén. IIa ezekkel a gondolatokkal foglalkozom, úgy tűnik fel nekem, úgy érzem, mintha az Etna kráterének omló lávája nem csak azt a néhány olasz községet akarná eltemetni, hanem mintha tovább jönne s el akarna temetni minket is, el akarná temetni az egész világot. Hála a Mindenható kegyelmének, mi az Etna kráterétől távol esünk és annak romboló lávaömlésétől tartanunk nem kjéül, de kérdezem, nem-e hasonló fenyegető veszély az, amely kiha'N