A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. október

szerelmedet elhagytad, hűségedet megtagadtad. Óh, gyúljon fel ez a régi fényben, a régi erőben, annak a gyermekiéleknek elveszni nem szabad, arra a gyermeklélekre szüksége van a mennyei Atyának. Ott vannak földmives testvéreink hatalmas táborukkal, mint az egyház anyafalai s egyben legdrágább, legdédelgetettebb gyermekei. Amit tudnak, az egyháztól tudják; ami jó van bennük, az egyháztól nyerték; ami ünnepi sugár van az életükben, ami eszményiség van a munkájukban, ami áldás csak hull verejtékeikre és ami csendessé teszi halálukat, azt mind az egyházuk adta s adja meg nekik. Amott nemeseink, a hajdani eklézsiák patrónusai, a jóltevők, mert erősen hivők. Multjukról beszél a történelem s a kúriában, az ősi házban néhány reliquia. Egy biblia, egy imakönyv. A lapok gyűröttek, a betűk elmosódottak, talán a sok forgatásból, talán a sok könyhullástól. Ki forgatta azokat és ki sirt felettük ? Egy nagyaszszony, ki édesanya volt, a nemzetes ur, kinek kriptájában atyai szív porlad. Sirjuk felett anygyalpár lebeg: az áldozatos hit és az isteni kegyelem. Hitük tette erőssé, áldozatuk fényessé, az ég kegyelme örökké az anyaszentegyházat. Most sir ez, sírásra hivó szó: legyetek hivek a régi tradíciókhoz, ne tagadjátok meg multatokat, őseiteket, mentsétek meg leikeiteket, óh jertek ölembe gyermekeim, mig el nem apadnak hév könnyeim. Ez a mi második programmpontunk. Közönyösségünk, nemtörődömségünk, önzésünk ellen akarunk együttesen szent harcot vivni, hogy nemre, rangra, korra való tekintet nélkül ragaszkodjunk mindannyian erősen és öntudatosan a mi áldott, ezerszer áldott anyaszentegyházunkhoz, mely — értjük, érezzük immár — arra van hivatva, hogy a maga szellemi eszközeivel az örökkévaló hazába vezesse lelkeinket. Az anyaszentegyház a Krisztusnak földön maradt teste. Ha ragaszkodunk hozzá, Krisztushoz ragaszkodtunk s Krisztus vezet, ez a mi jó testvérünk, hűséges barátunk, hogy mellette járjuk már e földön is az örökkévalóság útjait. Az örökélet pedig a mi lelkünknek valódi otthona. Jön a harmadik programmpont: nemzeti kultura. Szinte szállóigévé lőn a nagy angol államférfi megállapítása : e kort a mostani súlyos válságból csak az egyház "emelheti ki. Mikor a hitnek aranyláncaival magához fűzte elválhatatlanul gyermekét, csak akkor s ép ezzel bocsát18