A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1917. október

20 máció, megállapíthatom végül, hogy napjainkban rágondolva, nemcsak múltja van, de jövendője is lesz, — nemcsak emiékezete, de reménye is van: igy méltó arra, hogy kezdetének négyszázados forduló pontján ünnepet szenteljünk. :k * Miként jubiláljunk? Miben fejezzük ki azt a lelket felmagasztaló, a szivet áhitattal betöltő érzést, melynek rabul esünk, amikor az emberiség élete átalakuiasának forrására, a reformáció kezdetére 400 éves távolból visszatekintünk? Egy mondatban fejezte ki egyházkerületünk jubiláris ünnepén az ékes szavú szónok: „Gloria soli Deo". A dicsőség egyedül az Istené! Magamévá teszem felfogását, de hozzáteszem, hogy Istennek akkor adjuk meg a dicsőitést, ha egész erőnkkei rajta leszünk, hogy bennünk és általunk is terjedjen a reformáció áldásos munkája. Tekintsük szent kötelességnek, hogy őrizzük meg a maga tisztaságában a szentíráson alapuló hitet s tudván, hogy éppen Kálvin egyháza hamar odasiklott, hogy az üdv egyedül való letéteményesének tekintette magát, mikor a hatalom birtokába jutott és szintén uralkodott a lelkeken: alázzuk meg magunkat és ne véljük, hogy az igazság egyedül a mi tulajdonunkban van és az emberiségnek annak tisztább formájára már nem lesz szüksége soha, sőt ismerjük el Pál apostollal, hogy a hitfejlődés terén a célt még nem érte el az ember, nem mi sem . . . Tisztogassuk magunkból mindazt, ami akár egyéni gyarlóságból kifolyólag, akár emberi vélemények hatásaként tiszta hitünkhöz tapadt s keresztyén erkölcsünket elhomályosítja . . . Legyünk éber őrök egyházunk alkotmányának is a csorbitatlansága felett, elszántak annak védelmezésében, hogy abban emberuralmi törekvések erőre ne vergődhessenek. Legyünk munkások, hogy a tiszta hit, a felvilágosodás mind messzebb terjedjen, az erkölcsi öntudat mindinkább mélyüljön, a felelősségérzésen épült szabadság uralmon maradjon s mind többeket, mind intenzivebben boldogítson. Hogy ugy legyen általunk: jövője református egyházunk életének, mely nem az álló tó poshasztó vizében tartja foglyul, de a közös hit az együttérző szeretet és az eljövendő tökéletesedés reményének