A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1912. március

\ I • 5 megyénknek 21 év óta igen buzgó, hivatásának magaslatán álló, a kötelességek teljesítésében példányképül szolgáló, mély bölcsességgel s sok élettapasztalattal biró gondnoka, hivatkozva az egyházmegyének közszolgálatában eltöltött 46 hosszú éveire, ezen állásáról lemondását — minden további indokolás nélkül az esperesi hivatalhoz beterjesztette. Mondhatom, megdöbbentett a lemondás, mert első pillanatra láttam, hogy ha nem sikerül lemondásának visszavonására rábírni, egyházmegyénknek legerősebb oszlopa dől ki, s távozásával elmondhatjuk mélv fájdalmunkban az írásnak ezen szavait „siralomra fordult a mi örömünk, leesett a mi fejünknek koronája, jaj nekünk mostan". Épen azért, lemondásának vételével azonnal megkerestem, s kértem, hogy ne hagyjon el bennünket, akikkel úgyszólván összeforrott az ő tiszteletre méltó egyénisége, s hivatkozva arra, hogy ha valamikor, ugy most van legnagyobb szükség az ő bölcs kormányzására, tanácsaira, üdvös tapasztalataira — vonja vissza lemondását. Fájdalom, kísérletem sikertelen maradt, megmaradt lemondása mellett. De ami nekem nem sikerült, kell, hogy az egyházmegyének sikerüljön. S ha az én kérésem nem volt elegendő, a közgyűlésnek kell egyértelemmel, tiszteletének őszinte kifejezésével, szeretetének egész melegével, törhetetlen ragaszkodásának teljes erejével, a hálának magasztos erzelmeivel megújítani a kérését lemondásának visszavonására. Nem is kétlem, hogy sikerülni fog, mert az lehetetlen, szinte elképzelhetetlen, hogy aki közel félszázadon keresztül szivének, lelkének minden drága kincsét egész önzetlenül rakta le a közügy oltárára, Isten országának e földön terjesztésére az emberiség lelki, erkölcsi müvelésére s igy annak boldogitására, akinek nemcsak egyénisége, hanem egész családja hosszú évtizedeken keresztül összeforrt egyházmegyénkkel, s ősei is mindig vezető férfiai voltak egyházmegyénknek, most egyezerre itt tudná hagyni helyét, s visszavonulva nézhetné küzdelmeinket, s az élet viharai között hánykódásunkat! Lehetetlen, hogy az a lelkiismeret, mely szeplőtlen tisztaságában székel kebelében, meg nem mozdulna, s eltávozván az Urnák szolgálatából — azt ne mondaná neki: „Mit jársz itt? Nem ide küldöttelek én téged, térj vissza a te utadon ..." Tehát nemcsak egyházunknak magasztos érdekeire, hanem az ő saját lelkének megnyugtatására is tekintettel, ngs. egyházmegyei gondnok urunk állásáról nem távozhatik. Újítsuk meg azért a kérelmet, lemondásának visszavonására.