A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1907. december

— 4 — Csudálatos dolog és egészen meglepő, hogy mikor azt tapasztaljuk, miszerint nem csak hazánkban, hanem kivétel nélkül minden országban lázas sietséggel tömörülnek az ugyanazon egy rendben, egy osztályban működő egyének — s alig van olyan hivatal, a melynek tagjai egyesületbe nem léptek volna sorsuknak intézésére, megélhetésük biztosítására, anyagi jólétük előmozdítására — a mely minden egyénnek első sorban kötelessége, ugy maga mint családja szempontjából — épen a ref. lelkészi karnak egyesülését kárhoztatták egy részt azért, mivel a lelkészi kar is — ugy mint más osztályok — kizárólag a maga kebelében kivánta ezen egyesülést, — saját és senkivel mással nem közös ügyeinek rendezésére és intézésére, más részt azért, mert olyan — teljesen alaptalan — törekvést és intentiót tulajdonítottak az egyesülésnek, mintha az bármely más osztály, vagy felekezet érdekeinek ellenére volna. Végelemzésében minden egyesülés nemcsak jogosult, hanem kötelesség is. Talán az angyali állapot zárhatná ki a szövetkezést, tömörülést. De addig, a mig csak emberek vagyunk, a mint az irás mondja — „e földi életben mint siralom völgyében" annyi fáradság, küzdelem és harcok között élünk, feltétlenül szükséges az — ha fent akarunk maradni — hogy egyesült erővel szálljunk szembe ezen küzdelmekkel. Valamint már az emberiség őskorában a mostoha időjárás, csapások, szenvedések kényszeritették az egyes embereket a tömörülésre, az ezek ellen való védelemre; épen ugy az erkölcsi világban is a lelkiismeretnek szabadsága, a felvilágosodás, a tökéletesedésre való törekvés elleni támadások szülték az egyesülés eszméjét. A mint az emberiség a művelődésben fokonkint elő haladott, a szerint érezte mindig nagyobb mértékben a lelki javaknak szükségét és ezeknek minden homály nélküli teljes épségét. Egy ember magában véve kicsiny, olyan mint egy csepp viz, melyet a napsugár felszív és elenyészik, de ha az egyes egyének tömörülnek — mint a vízcseppek — hatalmas tengert képeznek, mely dacol a legnagyobb viharral is. Hiszen épen a ref. lelkészi karnak baj az és fáj, hogy immár neki is tömörülni kell, most ez azt mutatja, hogy elmultak — és pedig régen — azon ideális idők, a mikor az egyesülés szükségét nem látták, nem érezték. Kényszer, és pedig ellenállhatatlan kényszer idézte elő a ref. lelkészi kar egyesülését. Olyan sötét és komor felhők tornyosulnak felettünk, a melyeknek elosz-