A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1943. augusztus

12 — erdélyi utamon tapasztaltam. A felszabadult Erdély református templomaiban a prédikáció utáni imába bele foglalja a lelkipász* tor a könyörgést a még elszakítva levő rabságban sínylődő testvérek felszabadulásáért. Bár mi helyzetileg távolabb is va* gyünk elszakított testvéreinktől, érzésben ép oly közel kell, hogy legyünk hozzájuk, szép lenne ezért, ha ezt a könyörgést nil ink és az ország összes templomaiban is bevezetnék. Mult évben szólottam egyházi tisztviselőink, elsősorban a lelkipásztoraink súlyos anyagi helyzetéről. A helyzet e tekintet* ben a legutóbbi év folyamán csak rosszabbodott és a többi hivatási ágakkal szemben csak újabb eltolódás állott be a lelkészi kar hátrányára. Főleg a gyermekeket házon kívül taníttató lel* készi családok helyzete súlyosbodik állandóan, amit elsősorban falusi lelkipásztoraink nagy tömege érez meg. De a városiak helyzete sem rózsás, mert ott viszont a készpénzjavadalom és a drága megélhetés súlyosbítja a helyzetet. A lelkészi pálya anyagi részének rendezésével kapcsolatos a segédlelkészek kér* dése is, amely szintén rendezésre vár. A konvent, majd utána a zsinati tanács, ez utóbbi értekezlet alakjában foglalkozott ezek* kel a nehéz, nagyfontosságú, sürgős segítséget nyújtó megoldást igénylő kérdésekkel. A tervbe vett lelkészi segélyalap létesítése a gyermekeket taníttató szülők részére óhajt gyors segélyt bizto* sítani. Kívánatos lenne, ha ez a terveken túl mielőbbi meg* valósuláshoz juthatna. A segédlelkészi kérdés rendezésével kap* csolatban a konvent nagyszámú új lelkipásztori állás szervezését látja szükségesnek. Szerintem feltétlenül helyes és méltányos lenne az okleveles segédlelkészeknek a nyugdíjintézetbe való bevonása és ez által annak dokumentálása, hogy ők is az egyház végleges munkásai. Szükségesnek tartom, hogy újból és állán* dóan kopogtassunk az illetékeseknél a lelkészi kar vasúti kedvez* ménye ügyében is, mindaddig, amíg az meg nem adatik. Régi kívánságunkat váltotta valóra és a tanítói kar régi sé* relmét szüntette meg az a miniszteri rendelet, amely kimondja, hogy a kántori teendők fejében élvezett járandóságokat a tanítói fizetéskiegészítő államsegély szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. Kétségkívül jelentős vívmány, de e mellett a tanítói kar részére is nagyon sok segítségre volna még szükség. Hivatalos és nem hivatalos részről, gyűléseken és ujságcik* kekben állandóan nápirenden van az egykekérdés. Méltán és helyesen, mert ennek szomorú aktualitása, sajnos, állandóan