A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1938. július

- 15 ­örvendetesnek mondható kapcsolatban voltunk, amelynek fölénye és állami függetlenségünket veszélyeztető törekvései elleni véde­kezésünk annyi értékes erőnket emésztette fel és amely a nagy világháború után még kisebb és jelentéktelenebb lett, mint a mi csonka országunk, máról holnapra eltűnt az államok közül és beolyadt a hatalmas német birodalomba. Hogy mily kö­vetkezményei lesznek ennek a világraszóló változásnak, minő helyzet áll elő számunkra azáltal, hogy a kicsiny Ausztria helyett a germán óriás lett közvetlen szomszédunk és minő magatartást kell és célszerű tanúsítanunk ebben a megváltozhatatlan hely­zetben, nem a mi dolgunk elbírálni. Egyet azonban meg kell állapítanunk, azt, hogy ezt a nagy eseményt ilyen békés úton csak az összetartozásnak ;az az érzése, az egységnek az a megren­díthetetlen tudata, a testvériségnek az a tökéletes foka hozhatta létre, amely a német nép különböző részeit, annak minden ré­tegét és tagját teljes mértékben áthatja és a legszorosabban kap­csolja össze és amely ezt az egységet oly hihetetlen erővel ru­házza fel, amely a maga óriási centripetális súlyával ellenáll­hatatlan vonzó erőt gyakorol a rajta kívül álló faj testvérekre. Ez a roppant egység, az a hatalmas összetartás, amelyet a néme­teknél egyébként a múltban is tapasztalhattunk már, de amely talán sohasem volt ilyen tökéletes fokú és nem nyilvánult meg ilyen elemi erővel, mint éppen most, amely szinte megdöbben­tőleg hatott a kívülállókra, mindenesetre kell, hogy őszinte csodálatunkat váltsa ki. Teljesen eltekintve a hatalmas német birodalom belső államrendszerétől, az ott jelenleg uralkodó irányzattól, azt kell mondanunk, vajha a mi maroknyi magyar nemzetünk tanulna ebből és venne példát a tökéletes testvéri egység és összetartás megvalósítása terén, amire épen ma van legnagyobb szükség, amidőn e roppant hatalmasság közvetlen szomszédságába kerültünk és amidőn úgy lehet, sorsdöntő idők következhetnek reánk. Sorsdöntő időkről szólok. Mióta a szomorú trianoni éjszaka reánk köszöntött, mindennapi imáinkba foglaljuk magyar szi­vünk leghőbb vágyát, a reviziót, melynek teljesedésében törhe­tetlen hittel bízunk. Az évek változásai között voltak idők, ami­dőn a bennünket éltető reménység mindjobban eltávolodott tő­lünk és már-már az enyészet ködébe látszott szerte foszlani. Most az újabb időben ismét kigyulladt a reménysugár, habár csak egy oldalról, az északiról is. Nem tudjuk még, vájjon csupán

Next

/
Thumbnails
Contents