A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1935. július

— 12 — gyarság szent ügyéért, hullatva és áldozva vérüket ennek szolgálatában; a kuruc zászlók letörése után pedig nyögték itthon az igaz magyar hazafiaknak kijáró elnyomatás súlyos rabságát. Annál őszintébb, igazabb és tisztább lehet kegyeletünk és emlékezésünk érzése, mert hiszen a mi későbbi elődeink és mi magunk is mindenkor ugyanazokért a nemzeti eszményekért hevültünk, amelyek két évszázaddal ezelőtt a kuruc seregek zászlóira irva voltak. Bizonyos elégtétellel kell látnunk, és talán a változott idők jelének is tekinthetjük, hogy ma, amidőn halálának kétszázados évfordulóján imát mondunk a nagy fejedelem jelenleg sajnos idegen rabságban nyugvó hamvai felett, együtt imádkoznak velünk és kegyeletüknek elég nyíltan és reméljük ép oly őszintén adnak kifejezést azok is, akiknek elődei annak idején a fejedelem táborában nem voltak feltalálhatók. E helyen nem lehet helyei semmiféle politikának sem. Azt hiszem azonban nem politika, hanem egyszerű történeti megállapítás, ha több mint kétszáz esztendő távlatából vissza tekintve megállapítjuk, hogy a Rákóczi-szabadságharc lett volna az utolsó nagy alkalom a magyar nemzet részére, hogy a maga régebbi csorbítatlan függetlenségét helyreállítsa és mint önálló nemzeti királyság saját véréből eredő fejedelmi család jogara alatt biztosítsa a maga jövendő reményteljes és hatalmas fejlődését. Hogy a magyar nemzet ezt az utolsó nagy felkínálkozó alkalmat nem tudta kihasználni és hogy a magyar szabadság ügye is elbukott, annak oka az ősi eredendő bűn, a turáni széthúzás volt, amely a magyart a magyarral szembe állította, mert a ^magyarság egy tekintélyes része nem átallott idegen érdekek szolgálatába szegődni saját nemzetének legszentebb érdekeivel szemben. Ma ismét nagy feladatok és küzdelmek előtt áll a magyarság, az ezer éves haza szétdarabolt testének egységét kell helyreállítani. Ma is szükség van tehát az összes nemzeti erők összefogására. Hisszük és reméljük, hogy az idők szavát, mely két évszázad távlatából dübörög felénk, meg fogja érteni a magyar, hisszük és reméljük, hogy ha az élő fejedelem liivó szava nem tudta egyesíteni annak idején nemzete egészét, a halott vezér emléke és felettünk lebegő eszményi lelke egyesíteni fogja a széthúzó magyart vallási és társadalmi különbség nélkül a nagy és szenti cél, a magyarság, sajnos, ma még sokkal, de sokkal nehezebben megvalósítható egységének helyreállítá-