A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1934. július

— 8 — géniusznak egy része, amely az ő hatalmas alakjában testesült fmeg és azon keresztül nyilatkozott ki, azért mi tudjuk, hogy az ő emberi nagyságának erős és hajlíthatatlan magyarsága mellett elválaszthatatlan kiegészítő részét képezi mélységes kálvinista hithűsége és jellemszilárdsága, sőt azt hiszem, itt bátran ki is mondhatjuk, hogy annak, hogy Tisza István egyénisége és jelleme olyan gigászi magasságra fejlődött és emelkedett ki, az ő törhetetlen és erős reformátussága képezte legerősebb forrását és alapját. A kálvini predesztináció gondolata végig vonul egész életén, ez nyilvánul meg cselekményeinek bátor eltökéltségében, ez nyer kifejezést életének utolsó napjaiban is, amidőn nem hátrál meg a közelgő fenyegető veszedelem előtt és legfőképpen utolsó szavaiban: »ennek így kellett történnie«. Ha a szoborleleplezési ünnepélyen nagyon helyes opportunitásból református egyházunk nyíltan és feltűnően nem is szerepelt, mégis úgy kell éreznünk, hogy ő, akit méltán állítanak oda az egyetemes magyarság nemzeti piedesztáljának legmagasabb fokára, hozzánk mégis csak egy lépéssel közelebb állott és lelkünk mélyén kétszeres örömet kell éreznünk a gyászos emlékű időkben gyilkos kezek által oly korán elveszített nagy magyar emlékének ily monumentális megörökítése felett. Szentségtörő kezek itt is ünneprontást akartak végezni; elképesztően elfogult és otromba módon kétségbe akarták vonni Tisza István nagyságát az ő református volta miatt és érdemtelennek állították őt a szoborra és a szobrot a kitüntető helyre. A nemzeti érzést és kegyeletet is mélyen sértő, gyalázatos, gálád támadásra erre legjobban hivatott részről adta meg a méltó válajszt a magyar tudományos világ büszkesége: Berzeviczy Albert, akinek jó katholikusságához szó nem férhet. A szobor-leleplezési ünnepélyen pedig, ami legnagyobb elégtétel volt Tisza István emlékének, Sipőcz Jenő, a fővárosnak szintén nagyon jó katholikus, kiváló polgármestere mondott igen kemény bírálatot azok felett, akik. alattomos intrikiáikkal meg akarták akadályozni, hogy a szobor méltó helyére kerüljön és beszédét ezekkel a szavakkal végezte: »Tisza István emléke előtt le kell borulnia minden jó magyar embernek, mert aki le nem borul, az nem magyar«. A szobor-leleplezési ünnepélyen jelen volt nagy és díszes, nagyon is különböző, sőt sok tekintetben egymással ellentétes elemekből álló közönség legelevenebben dokumentálta, hogy