A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1932. július

— 28 — két. Ha ahhoz hozzá nyúlnak, el fog veszni egészen. Akkor aztán lesznek gazdag papok és koldus papok! Ne feledjük, hogy a buza a kongrua megállapításakor sem volt drágább, mint amilyen most volt és lesz. Tele van a szivem keserűséggel, tele a lelkem sötét gondokkal, nem magamért, ki felett már-már lejár az életidő, aki egy nehéz ütemü, de mégis boldog élet vége felé járok, de tele van fájdalommal az ifjabb lelkészgenerációért, melynek gyermekei taníttatás nélkül nőnek fel a lelkészi hivatás gyalázatára. Egyetlen reményünk egyházunk püspöki és főgondnoki karában lehet és van is. Ők sok romlástól mentették meg már egyházunkat. Sorsunkat Isten után ő reájuk bízzuk hálás szívvel és szivükre helyezzük teljes reménnyel. Mi pedig teljesítsük kötelességünket becsületes hűséggel, ott, ahova az isteni gondviselés állított bennünket. 4. És amint vizsgálódó gondolataim haza szállanak, ide, a mi kötelességteljesítésünk helyére, ezekbe a mi kis ekklézsiáinkba, amint az egyházlátogatás alkalmával el-elnézegetem a jókarban tartott, ragyogóan tiszta parókhiális épületeket, amint az ünneplő ruhába öltözött egyszerű presbiterek ajkairól hallottam a megnyugtató nyilatkozatokat az egyház iránti hűségről, a nehéz közviszonyok közötti emberfeletti erőfeszítésről, az egyházi kivetéseknek nagyrészteni befizetéséről, a közterhek lerovásáról, az ünnep- és vasárnapok megtartásáról, az iskoláztatás pontosságáról, az egyházi tisztviselők illetményeinek teljes kifizetéséről és a többiről: bizony-bizony felenyhül aggódó lelkem s felmelegszik a szivem. Ezek a mi kis egyházközségeink egy-egy erős vár, melyek ellen hiába viaskodik a hitetlenségre hajló korszellem s a kenyértelenség réme. Ez azt mutatja, hogy az őrállók hiven teljesítik kötelességüket. A legnehezebb kérdésünk — több örvendetes kivételtől eltekintve — az istentiszteletek látogatását illette. Ebben nincs dicsekvésre alkalmunk, bár az úrvacsorával élők száma szaporodott. Figyelemre méltó jelenség Takácsiban, hogy az énekkar — úrvacsoraosztáskor énekelvén — évenként kétszer, testületileg járul a szent asztalhoz. A prófétáktól kezdve, a pálapostolokon át mind e mai napig hangzik a panasz a kisebb-nagyobb részvétlenség ellen. És ezt az ősi bajt nem is tudja meggyógyítani a legodaadóbb, a legragyogóbb lelkészi szolgálat sem mindaddig, mig az idők méhe az isteni lélek erejével újjá nem szüli a lelkeket és — ez meg-