A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1932. július

- 9 — jellegű megbeszélés volt a gazdasági yálság folytán egyházunkat ért nagy nehézségekről és bajokról. Hosszú és emelkedett szellemű eszmecsere fejlődött itt ki, amelynek folyamán szóba jöttek az összes anyagi kérdések és így különösen az államsegélyek ügye, továbbá a legfontosabb kérdés, iskoláink, oktatásügyünk kérdése. Ennek az értekezletnek volt eredménye az az elvi jelentőségű határozat, melyet a zsinat az egyházalkotmányi bizottság szövegezése szerint másnap az utolsó ülésnapon hozott, és mely több fontos egyéb intézkedésen kívül a püspököket és egyházkerületi főgcndnokokat kérte fel arra, hogy a zsinat nevében az egyházközségekhez közös körlevelet intézzenek, mely körlevél azt hiszem mindenki előtt ismeretes. Továbbá e határozatban mondotta ki az országos zsinat, hogy feliratot intéz a kormányhoz!, rámutatva azokra a veszedelmekre, amelyek az államsegélyek további esetleges csökkentése esetén nemcsak egyházunkra, hanem nemzeti kultúránkra és állami életünkre is háromolnának. A zsinat utolsó napja október 31-én, úgyszólván teljesen az 1881. évi debreceni zsinat 50 éves emlékünnepének volt szen

1telve. A Kálvin-téri templomban tartott ünnepi istenitisztelet után kezdődött a zsinati ülésteremben az ünnepélyes ülés, melyen kitűnő világi elnökünk, ki egyúttal az 50 év előtti zsinat egyetlen élő tagja is, elmondotta egyik remekbe készült, valóban minden izében, szavában, gondolatában klasszikus szépségű beszédét, melyből csak a következő, szent bizalommal telt szavakat ragadom ki, amelyek csakis valódi igaz hivő keresztyén lélek ajkairól hangozhattak el: »Olyanok vagyunk, mint a LXXXIV. zsoltár fecskéi: az Úr oltárainál rakott fészkünket hiába rontja el az idő keze, mi újra kezdjük építeni a fészket, hová fiainkat helyezhessük. Hitünk vallja és négyszázéves tapasztalatunk igazolja, hogy Isten az ő népét nem hagyja el, gondoskodik arról, hogy az evangélium a Duna-Tisza mentén, ezen az égő homokon prédikáltassék, Szent Fiának Királyságát újra meg újra megépíti ezen a magyar földön is s mindig teremt alkalmas eszközöket, akik az ő dicsőségét szolgálják. Némelyik nemzedéknek több jut a teherből, másiknak több jut a gyümölcsből. Egyik épen olyan drágá ajándék, mint a másik, és az eleve elrendelést valló hivő nem válogíat. Egyik nemzedék a magvetésnek, másik az aratásnak népe. Mi újra magvetők vagyunk és nekünk szól a CXXVI. zsoltár Ígérete: Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd, aki