A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1928. július

— 9 — tett egyszersmind arról is, hogy mi református egyházunkhoz és hitünkhöz való ragaszkodás mellett a legteljesebb türelmet érezzük és gyakoroljuk és szeretettel öleljük keblünkre mindazokat a magyar testvéreinket, akik ennek a hazának hozzánk hasonlóan édes gyermekei, bármely templomban imádják is az Istent. Sőt egyházunk egyik kiválóan hivatott vezére, Ravasz László püspök úr még a külföldön élő keresztyének iránt is testvéri szavakat hallatott, amikor a legmelegebb rokonérzés hangján emlékezett meg. a hitetlenség üldöztetéseit szenvedő orosz görögkeletiekről és mexikói katolikusokról. Csak afelett kell őszinte sajnálatomat kifejeznem, hogy pápai egyházmegyénkből a mult évben tartott első református nagygyűlésen igen kevés gyülekezet volt képviselve és az idei nagygyűlésen is aránylag kevesen jelentek meg egyházmegyénk területéről, dacára esperes urunkkal együtt e tárgyban kiadott buzdító körlevelünknek. Ezzel kapcsolatban méltóztassék megengedni, hogy azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulhassak a nagytiszteletü lelkész urakhoz és általában a gyülekezetek vezetőségéhez, legyenek minden erővel rajta, hogy a jövőben tartandó református nagygyűléseken egyházközségeink tagjai is minél nagyobb számmal legyenek képviselve, hogy e tekintetben sem maradjunk el más egyházmegyék mögött. Ami általános egyházi közállapotainkat illeti, azt hiszem, örömmel kell megállapítanom, amit Esperes urunk is nagy gonddal összeállított jelentésében megerősít, hogy a keresztyén hitélet országszerte örvendetes emelkedésben van. Azt látjuk úgy más egyházaknál, mint a mi református egyházunknál is, hogy az utóbbi évtizedekben sajnosan fellépett hitetlenség ellen erős és bátor küzdelem indult meg az egyház munkásai részéről és ebben a küzdelemben mind nagyobb és nagyobb számmal veszik ki részüket az egyház egyszerű tagjai is. Áz egyháztársadalmi mozgalmakban, főleg ahol a vezetés megfelelő, mind nagyobb számmal vesznek részt a hivek és kezd felébredni bennük az az ősi kálvinista önérzet is, amely annyira jellemezte a mi egyházunk tagjait. Természetesen, a javulás nem olyan nagyfokú, hogy azzal igazán meg is lehessünk elégedve. Nagyon, de nagyon távol állunk úgy a régi református vallásos élet szellemétől, mint a külföldi protestáns országok népének vallási életétől is. Igen nagy feladatok hárulnak úgy az egyházak vezetőire, a lelkipásztorokra, mint ezek hivatott segítőtársaira, a tanítókra is, akiknek elsőrendű kötelességük, hogy minden tekintetben, tehát nemcsak az általános szellemi művelődés emelésében, hanem a keresztyéni hitélet erősítése, a vallásos nevelés tekintetében is készséges segítőtársai legyenek a lelkészeknek. Rajta kell lenni, hogy olyan reformátusokat neveljünk az egyházban és iskolában, templomban és templomon kivül, társadalmi úton, hogy azok minden tekintetben megállhassák a helyüket és krisztusi hittel