A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1927. május, 1927. július

- 22 — hiábavalóság a fentvaló ragyogás, rombadől az Abonyi-téri palota is. Az egyházközségek háztartásának biztosítása maga után vonja biztosságát legdrágább kincsünk, főiskolánk fenntartásának. E szent örökséget, több százados dicsőséges múltjával, szivünk minden lelkesedésével kell öveznünk s érette minden áldozatot meghozni elutasíthatlan kötelességünk. Főiskolánk egyházkerületünk életében olyan, mint a természet életében a nap; ha ez nem volna, nem volna a tenyésztő, kisugárzó erőforrás, mely kálvini hitünket az egyházi élet munkásai által az egyházközségi életbe, sőt a másfelekezetekhez tartozók közé is szétlövelli a tanulmányaikat itt végző ifjak által. Tudom, hogy egyházközségeink háztartását nagyban zavarja az osztálytanítói fizetések önkényes, magas %-ban megállapítása. Tűzzel-vassal kényszerítette a közoktatásügyi kormányzat s kényszerítettük mi is egyházközségeinket osztálytanítóságok felállítására; csak az alapfizetés 10%

_

a igényeltetett s a dologi kiadások jelentékeny részének fedezése is igértetett. Ma, az eredeti alap önkényes elvetésével 20—30—50°/

0-ot vet ki e cimen a közokt.ügyi kormányzat s a dologi tandíjkárpótlást is csak néhány °/

0-ban valorizálja. Ez sérti autonómiánkat, mely miniszteri parancsot anyagi ügyekben nem ismer; de sérti és jogtalanul terheli és anyagi létében veszedelmezteti egyházközségeinket is. Kötelességemnek ismerendem, hogy e kérdést napirenden tartva, visszafejlesztését, megfelelő rendezését szüntelenül sürgessem, mert a jelen állapot előre nem is látható, nem is mérlegelhető viszonyokat fog létrehozni az életfogytiglan beválasztott osztálytanítók s egyházközségeik között. Éppen ilyen nehezen viselhető s jogtalan megterhelése egyházközségeinknek a tanítói nyugdíj, melyről kerületi intéző bizottságunk folyó évi április 20-án tartott ülésének jegyzőkönyvében a 10. pont alatt olvashatjuk az egyetemes konvent értesítését arról, hogy az illetékes miniszter úrral folytatott tanácskozáson e kérdést megoldani nem sikerült; a döntés a minisztertanácsnak tartatott fenn. Igaz, hogy egyházmegyénkben e járulékot — kevés kivétellel — a polgári községek átvállalták; de az is igaz, hogy ma már több községben megtagadták; de még inkább igaz, hogy az áthárítással református népünk szemét bekötni nem lehet; tudja az a nép, hogy akár így, akár úgy, de mindenképen ő fizeti. Nem fogadhatjuk el az egyenlő elbánás hangoztatását, mert a magyar