A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1925. szeptember

— 14 — krisztusi tanoknak nemcsak hirdetése, de az életben való megvalósítása is képezi a keresztyén egyházak legfőbb hivatását, így a mi református egyházunkét is, amely a mi meggyőződésünk szerint ezeket a tanokat a maga hitvallásában legtisztábban adja vissza. Azon kell lennünk, hogy egyházunk tanai ne csupán irott betűk legyenek, hanem az életbe átvive, ott éljenek az egyház minden egyes tagjának szivében és lelkében. Rajta kell lennünk, hogy ne csupán számszerinti egyháztagok legyenek, akik adófizetési kötelezettségük teljesítésével eleget is tettek egyházuk iránti kötelességüknek, hanem legyenek igazán hivő egyháztagok, akiknek lelke mélyén ott ég az ősöktől reánk szállt, puritán kálvinista szellem tüze, akik öntudatosan és büszkén vallják magukat református keresztyéneknek és amit vallanak, azt bensőleg őszintén és igazán hiszik is. Be kell vonnunk az egyházépítés munkájába az egyház összes tagjait a lelkek művelésével, az egyházhoz közelebb kell hozni őket. És itt rendkívül fontos szerep vár nemcsak a hivatalos egyházra, hanem a nemhivatalosra is. Nemcsak szószékről, nemcsak hivatalos működés közben kell a lelkipásztoroknak és egyházunk többi funkcionáriusainak a lelkek müvelésén dolgozni, hanem azon kivül is. Különösen igen fontosnak és feitétlenül szükségesnek tartom, hogy a református keresztyén intelligencia, a középosztály tagjai, bevonassanak úgy a hivatalos egyházi szervezetbe és közéletbe, mint a nem hivatalos, egyesületi és egyébb egyháztársadalmi életbe is. De ki kell terjeszteni működésünket a református lakosság összes rétegeire; a városi polgárságra, munkásságra és a falusi földmives nép nagy tömegeire is, amely utóbbi képezte a múltban is mindenkor, az intelligens középosztállyal együtt, egyházunk legerősebb fenntartó elemét. Ebben a tekintetben példát vehetünk a róm. kath. egyháztól, amelynek habár szervezete nem igen nyújt teret tagjainak a hivatalos egyházi életben való működésre, az utóbbi évek folyamán a lelki élet terén kifejtett öntudatos munkával a különböző foglalkozású hivek nagy tömegeit sikerült szorosan az egyházhoz fűzni. A falusi földmíves lakosságról szólva, meg kell itt emlékeznem nemzetünk és különösen református egyházunk egyik rákfenéjéről, az egy- és kétgyermekrendszerről, mely ugyan legszomorúbb pusztításait nem egyházmegyénk területén, hanem református híveink által lakott, egyéb színmagyar vidékeken végzi, kezdi azon-