A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1908. július

— 8 — van; természetesen csak azon határokon belül lehet a kérdésről szó, amelyeket pénzügyi viszonyaink megengednek". A magam részéről egészen elfogadhatónak tartanám az itt előadottak szerint való fizetésrendezést. Bár méltányosnak tartanám a kor pótlékoknak legalább attól az időtől folyósítását, amitől tanítóink is kapják, t. i. 1893-tól. Egyházi törvényünkben föltételesen megállapított fizetéshez viszonyítva a püspök űr javaslatát, a dolog úgy áll, hogy egy 20-éves lelkész mind a két mód szerint 3200 koronát kapna; egy 25-éves lelkész azonban a püspök úr javaslata szerint már 200 koronával többet kapna. Mivel azonban a mi törvényünk szerint 6 korpótlék van számítva: ezért 30-éves lelkész már ugyanannyit kapna, mint a püspök úr javaslata szerint. Az egyházak látogatását minden gyülekezetünkben — kivéve a saját gyülekezetemet — magam végeztem. A körülményekhez képest többen is voltak segítségemre, de főleg Vikár Vince főjegyző és Seregély Béla aljegyző urak. Pápán Vikár Vince és Seregély Béla urak teljesítették az egyházlátogatást. Általánosságban örömmel jelenthetem, hogy gyülekezeteinkben mindenütt csak azt tapasztalhattam, hogy nagy a ragaszkodás hitünkhöz, intézményeinkhez és dicséretes az áldozatkészség az intézmények fenntartása, sőt felvirágoztatása iránt. A gyülekezetek jórészében igen szép jeleit láthatjuk az elöretörekvésnek. Egészen szegény, kis gyülekezetek is, néhol szinte meghatóan, igyekeznek pótolni a hiányokat és haladni a korral. Ahol pedig nincs olyan haladás, mint amilyen lehetne, amilyent magának a gyülekezetnek zöme is óhajtana: ott vagy az egymás közötti kicsinyes egyenetlenség, vagy a vezetőkkel való egyet nem értés az oka a veszteglésnek. Azt sajnálattal jelentem, hogy két gyülekezetben úgy szólva minden látogatáskor csak panaszt és panaszt kell hallanom; nincs meg a kívánatos egyetértés a lelkész és az elöljáróság között. Nem tudom, jól látok-e, jól itélem-e meg a helyzetet; de az a meggyőződésem, hogy hiba ugyan van egyik részen úgy, mint a másikon; mégis legnagyobb hiba mindegyik félben az, hogy szinte hibátlannak, mintegy csalhatatlannak véli, sőt tartja mindegyik magát; hogy kölcsönösen, teljességgel megfeledkeznek arról, amit