A Mezőföldi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1924. augusztus

- 6 — „tetszett a ti mennyei Atyátoknak, hogy adjon nektek országot..." Kétszeresen érzi egyházmegyénk a veszteséget, mert nemcsak a főpásztort veszítettük el benne, hanem egyházmegyénk lelkészi karának legkimagaslóbb alakját, büszkeségét: a szó legteljesebb értelmében való „primus inter pares"-t, akit egyházmegyénk akkor fogadott kebelébe és adott neki ott a kies magyar tenger partján csendes és biztos révet egy megértő gyülekezet tiszteletteljes és önmagát megtisztelő meghívása folytán, amikor a világháború viharai által felkorbácsolt hullámok szennyes áradatai: a hitszegés, árulás és gyávaság árán reánk szakadt forradalom és megszállás hazánk testét darabokra tépték és őt is otthonából kivetették, a magyar hazában hontalanná tették és szomorú bujdosásban járta a hazafi mártír útját „Komáromtól Balatonkeneséig", hogy sasszeme, magyar szive, kálvinista hite onnan őrködjék „állva a vártát" és hirdetve a magyar jövendőt. Egyházmegyénk büszke arra és Isten csodás végzését látja abban, hogy aki itt látta meg e haza földén a napvilágot, kinek bölcsője itt ringott egyházmegyénk egy igénytelen területén s mikor napja alkonyra fordult és hontalanná lett, isméi ez fogadta anyai kebelére s mikor nemesen érző, az igazságért dobogó szive megszűnt élni, hült tetemének ismét egyházmegyénk adott a maga Jeruzsálemében, habár „ideiglenes" nyugvóhelyet az „arimathiai József sírboltjában". Éppen ezért az életben-halálban leghűbb anya bánatával hajtja meg a gyászlobogót nagy fia előtt, emlékét jegyzőkönyvének lapjain megörökíti. 6. Esperesi jelentés részvéttel emlékezik meg Szabó József bodajki lelkészatyánkfiának korai haláláról, akinek halála a legnagyobb gyászra hivta el a „mindenüket vesztett" agg szülőket és árvaságra maradt gyülekezetet,