A Mezőföldi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1915. július

62 — nult tanítók helyett szives készséggel állottak sikra, hog}

r népünk tudomány nélkül ne maradjon, S akkor, a midőn a gyülekezetnek kellett, hogy ne csak lelkipásztorai, a szent igének sáfárai legyenek, de atyai tanácsadói, levelezői, a gyámolra szorulóknak vigasztalói — s tanács nélkül szűkölködőknek jó útra vezetői, a sebeknek gyógyítói legyenek, nem felejtkeztek meg a Jézus kicsinyeiről sem. Felvették gondjukat s ez által szereztek maguknak alig elbírható fáradságot és szóval ki nem fejezhető érdemet az előtt, kinek nevében küldettek el a Lélektől apostolokul. Hasonló elismeréssel adózom azon tanítók és tanítónők iránt is, kik a collegialitást e téren is bebizonyították. Indítványozom, hogy a T. B. a következő lelkész uraknak: Tiszt. Olé Sándor, Bakó Lajos, Nagy István h. lelkész, Vargha Kálmán, Balogh Imre, Csei*esnyés János, Falusi József, Kovács Kálmán, Nagy István lelkész, Bózsa Sándor, Rébék László és Keserű Géza, — továbbá Pivnikné Récze Erzsébet és Sóvári Anna tanitóné, — illetve tanítónőknek szives fáradozásaikért elismerését és köszönetét tolmácsolja. A mult évi jelentésemben egy elegicus haug csendült fel, a mikor azokra a kiváló munkatársakra gondoltam, a kik egy hosszú, munkás élet fáradalmait kipihenni a jól megérdemelt nyugalomba elvonulnak. Ezúttal is ez a legszomorúbb része tanügyi jelentésemnek. Tétovázva állok meg itt, hogy időt engedjek annak a nagy veszteségnek kellő mérlegelésére, mely egyházmegyénk tanügyét az ő eltávozásukkal érte. A régi gárda ezen érdemes tagjai nem azzal szereztek magoknak hervadhatatlan babért, mert egy emberöltőn át voltak a tanügynek közbecsült munkásai. Utóvégre kidől a fa s helyébe uj sarj fakad. S a tapasz-