A Mezőföldi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1910. március

Függelék a jegyzőkönyv 6-ik pontjához. Kenessey Miklós gondnok beszéde. Nagytiszteletü és Tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés! Ha hízelgő volnék és nem az igazság adná ajakamra a szót, azt mondanám, hogy a mező földi ref. egyházmegye a mai napon nem rendkívüli közgyűlését tartja, hanem gyászünnepélyt ül. S felkiáltanék a bölcsésszel: „A hézag, melyet az egyén maga után hagy, —- egyedül biztos mértéke nagyságának." De ez nem igaz, vagy ha igaz, legalább nem igy igaz. A fa leveleit, virágait, gyümölcsét fent hajtja ki, de gyökere a földből meriti táperejét. Ez a föld a mezőföldi egyházmegye termékeny talaja, melyből a közszellem ereje nem vész ki soha. A mi fájdalmunkra távozó esperes urnák is egyik kiváló érdeme, hogy csupán érdemeiből alakult diszlő lombkoszoruját viszi el nyugállományába, de a talajt javitva, törhetlen munkaszeretet ós kötelességérzete által megtermékenyítve hagyja el. Nagytiszteletü Esperes Ur! Utolsónak jöttem, hogy mielőtt távoznék még egy Isten hozzádot mondjak ! De nem azért jöttem utolsónak, mintha azt érezném, hogy szivétől legtávolabb ón állottam, nem is azért, mert a válás gondolatába legkevósbbé én tudok belenyugodni, nem is azért, hogy az utolsó percig együtt lehessünk: nem! nem! Hanem azért, mert nekem volt legnagyobb szükségem időre, hogy erőt gyűjtsek e pillanatra. Hisz búcsúzásnál az utolsó perc a legnehezebb.