A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1943. augusztus

9 emléküket őrzi és legyen áldott az Isten, ki a feltámadás reggelét egykor elhozza reájuk. Azokra a hős testvéreinkre gondolok, kik a rettenetes tél idején is bátor lélekkel megállták a csatamezőkön helyüket, kiknek kezeik, lábaik elfagytak, de az ellenség rajtuk keresztülgázolni nem tudott. Azokra a véreinkre gondolok, akik elmentek ifjan, épen és visszahozták őket sebektől borítva, csonkán, bénán, munkára képtelenül és életük hátralévő részére reménytelenül. Mennyi hálával tartozunk mi nekik és mennyi kötelesség hárul a lelkünkre irántuk ! De még vannak, akiket elfelednünk nem szabad és midőn Istenünk előtt imádsággal leborulunk, e hős véreinkről is meg kell naponként emlékeznünk. Ezek az ellenség hatalmába került szegény hadifoglyok. Ki tudja ezeknek a sorsát? Csak az Isten tudja. Szívünkbe markol az ősi ének, miket viharokban vergődő apáink énekeltek : A szegény rabokat és betegeket, Kik ínségükben óhajtnak Tégedet, Uram, vigasztald meg bágyadt szivükben Szenvedésökből mentsd ki kegyelmesen, És térítsd meg a szegény bűnösöket, Add, hogy jól véghez vigyük életünket ! (Dics. 164, 4.) De még mindig vannak, akikről megfeledkeznünk nem lehet; akikről sem a mi hős hadseregünk, sem az ellenség hírt adni nem tud. Ezek az eltűnt édes katonáink. Hová lettek, mi lett a sorsuk, élnek-e még ? halandó ember nem mondhatja meg senki sem. Édes Istenem, védő kezed nyújtsd le reájuk és akik még élnek, segítsd haza őket szeretteikhez épségben ! Mélyen tisztelt Egyházmegyei Közgyűlés ! Nem lehet az, hogy az a sok, szent áldozat, tenger szenvedés, hős lélekkel elviselt fájdalom feledve volna a mindenható, örök Istennél. Azoknak jutalmát megadja véreinknek és megadja hős fiait áldozó Hazánknak. Ezzel a rendületlen hittel folytatom jelentésemet és számolok be Egyházmegyénk mult évi történetéről. Egyházi életünk vezető férfiai sorából nyugalomba vonult az E. T. rendelkezései szerint egy melegszívű, nagylelkű ember : méltóságos és főtiszteletű Medgyasszay Vince püspök úr. Mi csak az édes hazához történt visszacsatolásunk óta részesülhettünk a főpásztor szíve jóságában. De mint zordon, hideg tél után az életet feltámasztó tavaszí napsugaras idő, olyan volt nekünk, haza került, árvaságot viselt református magyaroknak az a rövid pár év, amely alatt minekünk is lelki vezérünk lehetett. Tudom, mindnyájunk szívéből szólok, amikor indítványozom, hogy iránta való igaz hűségünknek és hálánknak jegyzőkönyvünkben adjunk kifejezést és erről pihenő lelki főpásztorunkat táviratban értesítsük.