A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1941. szeptember

Nagytiszteletű és Méltóságos Egyházmegyei Közgyűlés ! Sokszor megszomorodik a lelkem, ha megakadnak szemeim a Szentírás szaván: „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön." (I. Móz. 6, 6.) Mennyi gonoszságnak, romlottságnak, az emberi szív mennyi álnokságának kellett elborítani a földet, hogy az Úr szivében ilyen bánkódást támasszon ! El is határozta az Úr, hogy eltörli az embert a földnek színéről. És felhők szakadtak a földre, fölfakadtak a nagy mélységek minden forrásai, és vízözön pusztított el minden életet. Csak egy, az Úr szavára bárkát építő család kerülte el a halált, az istenfélő Nőé házanépe. Ma vérözön borítja el a földi világot, rettenetes fegyverek pusztítják, öldöklik a drága emberéletet. Istenben hívő nemzetek fiai vívnak élet-halál harcot az Istent tagadó, templomokat pusztító, Isten szolgái vérében taposó, újvilági pogányokkal. De ma is van egy bárka, ahol menedéket találnak, kik az Úrban bíznak, a Krisztus Anyaszentegyháza. Mi, a ma élő nemzedék, a véres idők tanúi, tapasztaljuk igazán, hogy mennyi áldás árad a Krisztus Anyaszentegyházából az emberek küzdelmes, szomorú életére. Kívül a nagyvilágban tombol a vihar, ömlik a vér és pusztul az élet, az Anyaszentegyházban pedig pihen a szív és megújul a lélek. „Jobb egy nap a Te tornácaidban, — óh könyörgést meghallgató, — hogysem ezer másutt. Inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában. (Zsolt. 84, 11.) Mennyi istenfélő ember pusztult el a világ legvéresebb birodalmában, ahol a gonoszok sátora van ! Mi lett volna édes Hazánkkal és nemzetünkkel, mi lett volna magyar református Síonunkkal, ha gondviselésszerű férfiak meg nem előzik a keleti istentelen tömegek ránk törését. Megismétlődött volna a tatárpusztítás minden borzalmasságaival. Temetővé lett volna az édes Hazánk !