A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. május, 1933. szeptember

26 godolatokkal és értéktelen, hamis jelszavakkal. De az álnok támadást és az általa felidézett csúf orkánt a mi Egyházmegyénk egyházai meg nem tántorodó lélekkel visszaverték, nagyobb veszteség nélkül átélték, kibírták. Az Isten, Aki a mi oltalmunk és erősségünk és igen alkalmatos segítségünk a mi nagy nyomorúságinkban, veszélyben forgó nyájának ellenséget leverő védőket és vezéreket adott. Én már nem romokat, ép egyházakat találtam, csak pár helyen voltak még utó-csatározások. De az bizonyos, hogy ha a sátán a lelkek többségét hatalmába keríthette volna, ma egyházaink temetőit járnánk. Hogy nem így van, hálával kell leborulnunk a mi jó Istenünk előtt, Ki a veszedelmekben segítségünk volt, megszabadításunkra Mózest és prófétákat adott. Ma egyházmegyénk területén az egyházi élet képe általában megnyugtató. Félve remélem, hogy ez nemcsak a vihar után támadó szélcsend, hanem a viharon átvergődött lelkek megpihenése és alázatos leborulása a megsegítő Isten előtt. Nóé hálaáldozata a szabadulás hegyén. Új vérkeringés, erők megmozdulása, szíves munka, áldozatkészség, bizalom a jövőben, hűség az Anyaszentegyházhoz, ilyen bíztató jelek mutatják, hogy egyházi életünk képe általában megnyugtató. De még vannak fogyatkozások és fájó sebek. Nehéz szólnom a lelkiekről, mert nekünk a lelkekbe látni nem lehet. Sokszor jobb vagy rosszabb az ember, mint amilyennek látszik. És én mégis tele vagyok bizakodó reménnyel az én népem felől. Hogy valaki a mai nehéz megélhetési viszonyok között csupán hiúságból, megszokásból vagy képmutatásból olyan hatalmas áldozatokat hozzon, mint amikről beszélnek új harangok, megújított templomok, és palotákká épülő iskolák, azt feltételezni és hinni nem lehet. Az ősök hűsége és áldozatkészsége nyilvánul meg ezekben, ami nem történhetnék meg az ősökéhez hasonló, élő hit nélkül. Bárcsak ezt a kedvező elgondolást igazolná a jövendő, akkor a mi szegény és sok szenvedésen átment református Egyházunk könnyebben bírná elviselni bajait és sebeit. Mert vannak ma is fájó és nyílván látszó sebek. Ilyen nyilván látszó seb az 1919—20. évekre eső államsegélyek könyörtelen elvonása lelkészeinktől, ami különösen fájó azért, mert más felekezetek lelkészei megkapták. Sérelem ez, amiről hallgatnunk nem lehet, ami ellen panaszunkat hangoztatni kell mindaddig, míg a sérelmet nem orvosolják. Igaz ugyan, hogy évről-évre benyújtottuk egyházi felsőbb hatóságaink útján eddig is panaszos felterjesztéseinket, de ki tudja, útközben nem akadtak-e meg azok valami papiroskosárban, hol némán várnak évenként oda érkező, hasonló sorsú testvéreikre? Eljutottak-e illetékes kézbe? Mert mindeddig hiába vártuk az igazságos elintézést, mintha csak a londoni