A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1929. augusztus

továbbá két időszaki bírósági ülést. Pésztveltem a nyitrai egyház ügyei intézésére Pozsonyba egybehívott ker. bizottsági ülésen, a gyámintézeti igazgató tanács, a számvevőszék és a tanügyi bizottság ülésein. Elérkeztem jelentésemnek reám nézve legfájdalmasabb részéhez: a hat éven át azt hiszem hűséggel viselt esperesi hivatalomról, tisztségemről való lemondásomhoz. Testi és szellemi erőim fogyatkozásának érzete, már magasnak nevezhető életkorom, s főkép az engem legközelebb ért nagy csapás s az ebből folyó egyedüliség tudata arra intenek, hogy számoljak földi dolgaimmal, terheimmel, szűkebb térre korlá lozzam a tevékenységemet, ha azt akarom, hogy ez még hasznos lehessen abban a körben, amelyre a munka korlátozlalik. Egyedül állok már! Azt kell mondanom, mert gyermekeimet az élethivatás szólítá el a szülei háztól, az pedig, aki eddig annak gondviselő szelleme, lelke volt: nyugszik csendesen a földnek porában!... Egyedüliség mellé az öregség társul, pedig az öregségnek nincsen lángja már; társa lemondás ... bánat... bús magány, könnyezve néz az elmúlt szép időkre, s halad a vénség rozzant csónakán, míg a halálban ez is széttörik s rá nézve e földön minden megszűnik!... Ezt várjam-e meg? Nem! Közhivatalból akkor menjen el az ember, amikor érzi, hogy munkáját már nem tudja folytatni úgy, mint azelőtt. Mert ha az idők intelmét fel nem ismerve, a saját érdekét az egyetemes érdek fölé emelve tisztéhez, főleg bizalmi állásához ragaszkodik, s mulasztást mulasztásra halmoz, akkor az előbb végzett jó munkája emlékét is kitörli a szívekből. Ezt én nem akarom! Lemondok e tisztes állásról, amelyre 6 évvel ezelőtt-egyéfte

kmmel hfvol

l el g

yűlekézétéink Öizahna. —^sterrmegártó begyeiméért szívemben a hála érzésével, egyházmegyénk, egyházaink, összes híveink iránt érzett mélységes hálával és köszönettel távozom, megnyugodva IsteH szent akaratán gyermeki alázattal s elvivén magammal szívembe zárva egyházmegyénk tisztikarának és egész közönségének irányomban tanúsított nagy jóságának emlékezetét! ,-Tr-vr : : " ' m ....... . . .-r"r.".— ' ^ .

. á_ * Végére jutottam jelentésemnek. Nem oly örvendetes, mint szeretnénk, mint óhajtanánk, nem újultak meg ez évben körű-