A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1923. szeptember

43 gyülekezetünkben személyesen is megjelent és hallatta kérő, figyelmeztető, buzdító, vagy dorgáló, de mindenkor jézusi szelídséggel teljes szavait: ott úgy üdültek fel a fásult lelkek, mint hosszas szárazságot követő eső után a tikkadt virágok. 16 és fél éves munkálkodása, bölcs kormányzása után igaz lélekkel szegezi le érdemeit, s örökiti meg becsületes lelkét búcsúzó esperesének a közgyűlés és méltó akarván hozzá lenni, őszinte érzéssel sóhajt fel: „Nincs a mezőnek annyi szép virága, Hogy homlokodra fonnánk koszorút, Olyat fűzűnk, minek emléke drága, A te hired babérra nem szorult. Ezrek hálája, mint a fáklya fénye Járjon veled kietlen utakon ; Beragyog az a szürke, ködös éjbe S tündérligetté válik a vadon. Sokáig élj! Áldásos életedre Számit sok beteg lélek és család, Ha netalán a gond néha leverne: Fiad kövesse apja nyomdokát " ! De lehangolta a lelkeket a válás, a búcsúzás tudata is. A válás mindenkor fájdalmas, a búcsúzás mindenkor keserves. Ha fájdalmas—keserves is: mégis búcsúznia kell a közgyűlésnek elnöki székét elhagyó esperesétől. Hálás köszönetét fejezi ki ez ünnepélyes percben csodás nagy erényeiért: halasztást nem tűrő kötelességtudásáért, fiatalokat is megszégyenitő munkakedvéért és rendtartásáért, foltot nem tűrő lelkiismeretességeért és határtalan igazsságosságáért. Hálás érzelmeinek e m. közgyűlésünk szerény kifejezést azzal kiván adni, hogy nagyt. Tóth Kálmán urat örökös tiszteletbeli esperesi cimmel ruházza fel, — de mindjárt az önzés bűnébe is esik közgyűlésünk, kérvén őt, hogy szelid jó szive érzéseit, lelke bölcs tehetségeit, áldásos élete tapasztalatait fordítsa továbbra is e. megyénk, krisztusi egyházaink javára. A közgyűlés felállásával tiszteli meg búcsúzó esperesét, s amig áldó