A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. augusztus

- 6 Méltóságos Gondnok úr! Nehéz idők, súlyos körülményei között hivja el gondviselő Istenünk, a komáromi ref. egyházmegye kötelékébe tartozó egyházak szavazatainak nagy többségével, ezen egyházmegye gondnoki diszes állásának, illetve az ezzel együtt járó kötelességeknek betöltésére és teljesítésére. Az a nagy világrengés ugyanis, mely röviddel ezelőtt oly kegyetlenül megrázta az embervilágot, — minket szegény itt lakozó reformátusokat elszakított az édes anyától — az egyetemes magyar református egyháztól, — elvágta könyörtelenül a létfen tartás lehetőségének csaknem összes szálait, egyházi életünk fejlődhetésének életgyökereit, — s ide kényszeritett bennünket ebbe az uj államalakulatba, mely egyház és vallásellenes irányzatával bennünket, kik Istenünket szeretjük, — s egyházunkhoz ragaszkodni kívánunk koporsónk bezártáig, — oly nehéz helyzetbe juttatott, hogy küzdenünk kell Szeretett Egyházunk fent maradhatásáért ! Minden alapvető intézményeinket elvesztettük. — Nincs papnöveldénk, nincs tanitó- és tanítónő képezdénk. — Nincs közalapunk, melyből a teher alatt roskadozó és sok helyütt lélekszámban is megfogyatkozott egyházaink anyagi erőt meríthetnének a létfentartás nehéz küzdelmei között. — Nincs lelkészi nyugdíjintézetünk, mely biztosithatná állandóan nehéz harczot vivó lelkészeink részére azt, hogy midőn a munka mezején, — erőik elfogyatkozván, megfáradnak — vagy méltatlan bántalmaztatások alatt leroskadnak, letörölhessék lelkűkről a bántalmak porát, szenyét, — s elmehessenek a nyugalomnak szerény hajlékába, mely bár csak a folytatólagos nélkülözés hajléka, de nyugalmával, békességével, mégis kiengesztel, megbékít, — bekötözi és felejteti a vett sérelmeket. Bizony sok mindent elvesztettünk, sok mindent sirathatunk! . . . Sok mindent kell újból teremtenünk, megalkotnunk! . . . Ámde a Krisztus tanítványainak sohasem szabad feledni a Mester intelmét: „Mivelhogy az én tanítványaim vagytok, a világ gyűlöl titeket!" Nem feljebb való hát a tanítvány az ő mesterénél, ha ő némám türt, s viselte keresztjét, — nekünk az ő nyomdokaiba kell lépni, annyival inkább, mivel fülünkbe cseng a bátorító szózat: „De bízzatok! én meggyőztem a világot!" . . . (]ön 16 r. 332.) De ez még nem elég. — A csüggedt lemondás nem illik, nem is méltó a vitézkedő anyaszentegyház tagjaihoz. Ha Istenünk bölcs végzése megpróbáltatást mért reánk, — ha bennünket a küzdelmek harcvonalába állított: nekünk ott is meg kell állnunk, s harcolnunk kell nagy bátorsággal!