A Drégelypalánki Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1943. július

Jegyzőkönyv

89 tuk. Óh mennyire biztatott akkor a remény, hogy legközelebbi egybe seregiésünkön már örömmel jelenthetem az Isten kifürkészhetetlen akaratából e világra bocsátott szörnyű háború befejezését, az egünket elborító sötét viharfelhőknek elvonulását és hálás szívvel magasztalhatom a Mindenható csodálatos szabadítását. Óh, de „Istennek utai nem a mi uíaink s az ő gondolatai nem a mi gondolataink." A vihar még nem ült el, sőt ennek tomboló ereje tetőfokra hágott, a gyűlölet hullámai magasra csapiak, a szenvedés árja elborította az egész földet, alig van már rajta egy talpalatnyi hely, melyet megkimélt volna a háború vészes zivatara. Óh milyen nagyok lehetnek a mi vétkeink, hogy az Isten ilyen súlyos csapásokat bocsát ránk s óh mily nagyfokú lehet az Istentől való elfordulásunk, ha a Mindenhatónak ilyen szörnyű eszközöket kellett igénybe vennie, hogy a föld népét észretéritse és visszavezesse az igaz ösvényre ! De ne essünk kétségbe, mint, akiknek nincsen reménységük. Vigasztaljon bennünket az a hit, hogy Isten kezében van sorsunk és életünk s Ő nem kisért minket feljebb, mint ahogy azt elszenvedhetjük. Imádkozzunk a mi mennyei Atyánkhoz erőért, hitünk és bizodalmunk megmaradásáért. A háborús idők jó alkalmat adnak a mások romlásán való felemelkedésre, a mások szenvedése árán való meggazdagodásra. Vigyázzunk ; őrizkedjünk a kapzsiság csábításaitól és óvjunk ettől másokat is, mert az igazlalan vagyongyűjtésen nincsen áldás. (Példabeszédek XV-8, XVII-1.) Töltse el lelkünket a közösségi érzés s annak tudata, hogy az összetartásra mindig szükség van, de különösen az ilyen ítéletes időkben nélkülözhetetlen annak jelenléte. Az összetartásban erő és hatalom rejlik. (Préd. IV. 9—12). Forduljunk segítőkészséggel a háború elesettjei felé, vigasztaljuk a gyászban járókat, erősitsük a csüggedöket s vigyük el mindenhová, ahol sebek sajognak, az irgalmas samaritánus borát és olaját. Várjuk rendithetetlen hittel Isten irgalmasságának eikövetkezését, tudván, hogy „Ö a mi oltalmunk és erősségünk és igen alkalmatos segítségünk a mi nagy nyomorúságunkban". (Zsolt. XLV1). És ha a soksok megpróbáltatás után eljött a segedelem, akkor alázattal tegyünk vallomást, „lmé, ez a mi Istenünk, vártuk Őtet és megtart minket, ez az az Úr, akit váriunk, örüljünk és örvendezzünk az Ô szabadításában. (Ezs. XXV. 9.) A hitben való megmaradásra, a reményben való meg nem rendülésre és az áldozatkész hazaszeretetre magasztos példát ad nekünk