A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1943. július

biterünket, aki a diakonissza irányítása mellett a vallásoktatást végzi, nagy buzgósággal és meglepően szép eredménynyel tanítva gyermekeinket zsoltárainkra és dicséreteinkre. A zólyomi gyülekezetről csak magánértesüléseim vannak. Puskás István lelkipásztort négyhavi fogvatartás után szabadonbocsátották, azonban az általunk is jól ismert állampolgársági paragrafus alapján a kápláni kezdő fizetési fokozatba sorolták. Ugy a gyülekezet, mint a lelkipásztor helyzete igen súlyos, amin nem is igen csodálkozhatunk, mert a felszított nemzeti szenvedélyek idején sokak szemében botránykő a zólyomi kálvinista csillag. A maroknyi gyülekezet mindkét helyen hittel vállalja a magyar református végvár sorsát és bizik Isten megsegítő és megtartó kegyelmében. Meg kell emlékeznem az erdélyi szórványmagyarság református gyermekeinek itteni nyaraltatásáról. Jő érzésű híveink 8 gyülekezetünkben megosztották otthonukat és kenyerüket az érkező gyermekekkel, egészséges és bőséges táplálkozást nyújtottak számukra, ugy hogy átlagban 4 — 5 kilogramm testsúly gyarapodást értek el. A nyaralás végén valamennyi gyermek ajándékot is kapott a vendéglátó családoktól, volt olyan is, aki lábbelit, sőt két-három teljesen uj ruhát is vihetett haza. Ujbarson maga az egyházközség is megajándékozta őket Ujtestámentommal. Általában annyi gyöngédséggel fogadták a gyermekeket, mintha csak saját gyermekeik lettek volna, viszont ezek is csakhamar megszokták, sőt megszerették „nevelőszüleiketakik — különösen az asszonyok — könnyek között búcsúztak az egyes vasúti állomásokra elkísért kis vendégeiktől. Valóban megható és érdemes rajta elgondolkozni, hogy az itteni református hívek, akik a gyermekiszony legsötétebb tragédiáját élik, mennyi gyöngédséggel és szeretettel tudják körülvenni, gondozni a reájuk nézve idegen gyermekeket. Annak bizonyítékát látom ezen tényben, hogy dacára az önző és anyagias közgondolkodásnak, a mi népünkben ősi jóság és szeretet van s a magyar szivet nem tudta 13