A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1939. július

segélyüket, amejy pedig a legtöbb lelkészi javadalomnál a jövedelem nagy részét tette. Midőn lelkészi karunk mindig magyar áldozatos kiállását a Nagytiszteletű és Tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés szine előtt felelősségem teljes tudatában leszögezem és kiemelem, teszem ezt azért, mert a közelmúltban dr. Szüllő Géza az oly kínosan ható hirlapi cikkeinek egyikében igyekezett lelkészi karunk érdemeit elhomályosítani. Ha a statisztika adatait komoly összehasonlítás tárgyává tette volna, épp az ellenkezőjét kellett volna megállapítania, mint amit irt, mert annyi objektivitást a komoly közvélemény a valamikor velünk együtt harcoló dr. Szüllő Gézától elvárt és mindennek dacára ma is elvár. Nem lehet meghatódottság nélkül megemlékezni derék református földműves és két keze munkájából élő testvéreink példás áldozatkészségéről, mikor a legnehezebb időkben minden állami támogatás nélkül teologiát, tanítóképzőt és árvaházakat tartott fenn, felajánlván egy egyszerű felhívásra pénzt, gabonát és a természetbeni adományok oly mennyiségét, hogy ezen nemzetmentő intézményeinket a megszállás hosszú évei alatt fenn tudtuk tartani és tudtunk nevelni a mi szellemünkben képzett lelkészeket, tanítókat és tudtunk árváinkról méltóan gondoskodni. Aki tudja, és ki ne tudná, hogy ami református az egyúttal magyàr is, áz kellőkép tudja értékelni népünk áldozatkészségét, mert népünk nagyon jól tudta és tudja, hogy amig a mi fehérfalu, ékesség nélkül való templomainkon a csillag ragyog és amig bennük magyarul dicsérik az Urat, addig nemzetünk megmarad magyarnak és az üldöztetések miatt magyarsága még acélosabbá edződik. Tudta ezt nagyon jól az elnyomó hatalom is és ezért kétszeres düh és erővel vetette rá magát református magyar népünkre, hogy ez minden kísértés dacára megmaradt magyarnak és minden átmeneti nehézség, gazdasági és szociális baj dacára ma is hálát ad a Mindenhatónak, hogy ha szerényebb viszonyok között is, haza került és szót és munkahelyet kér a haza újjáépítésében, oly érdeme a mi becsületesen gondolkodó és komoly hazaszeretettel dolgozó népünknek, amely mellett lehetetlen meghatottság és büszkeség nélkül továbbmenni. Büszkén kell megemlítenem, hogy a Felvidék 10 egyházmegyéje közül a Barsi Református Egyházmegye az egyetlen, amely református iskolát sem községnek, sem államnak át nem adott, hanem népünk vállalta — sokszor görnyedve a súlyos teher alatt — 7