A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1915. augusztus
le, nem taposták virágzó földünket, népes városainkat, aranykalásszal ékes rónáinkat — nem idegen hordák millióinak durva patkója taposta — magunk arathattuk le, s takarhatjuk csűrünkbe, istennek legyen hála egyedül. Tőle várjunk, kérjünk erőt, megtartást, kegyelmet ezentúl is. Tőle ki annyi borzalmak, halált pusztulást hordó veszedelmek között is megengedte érnünk, hogy ez évi közgyűlésünkben összejöhessünk s fegyverek zörgése, harci zajnak riadása között is kultur és humánus hivatásunknak és kötelességünknek megfelelhessünk, eleget tehessünk. Hitfelekezetünk élethajója e viharos, vészteljes időkben, Istennek legyen hála, békés, csendes vizeken evezett s haladt kitűzött célja rendeltetése, Isten országának építése felé, s erre kétszeresen szükség van ma, amikor a különböző materiálistikus és socialista irányzatok a keresztyénség csődjéről beszélnek, irnak nagyhangú kijelentésekkel, feledve, hogy az emberiség a természet örök törvényei szerint, váltakozó események hullámzatán, felemelő és lesújtó mozzanatok láncolatain halad, de folytonosan halad és fejlődik a tökéletesedés elérhetetlen magaslata felé. Iskoláink, tanintézeteink áldásos, jótékony intézmények egész serege — hálára kötelezve, egész magyar nemzetünket és a civilisátiót, mindezt a célt szolgálja, s szolgálta az elmúlt évben is. Igaz, hogy tanintézeteink főként a felsőbbek néptelenekké váltak; ifjaink, fiaink, véreink harctéren, vagy sebesültek ápolásában tettek eleget ezidöszerint mindennél elöbbvalő kötelességüknek. Hazájuk iránti szeretetüknek, s a tanerők, s vezérek, az egyházfők maguk buzdították lelkesítették erre őket, s a hatalmas Tiszántúl lelkes püspöke körlevélben hivja, ékes szavakkal buzdítja a lelkes ifjakat. Egy e vezérek, ez apostolok közül, a legelső, talán e nehéz