A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1913. július

— 96 — lyen kétségbeejtő a jelen, oly keveset igérő a jövő. Ha megva

: lósul is — ki tudja mikor — azaz igért, a mellyel a pénzügyminiszter úr a főrendiház f. évi június 15-iki gyüléSín, — a miniszterelnök úr nagyméltósága a nagyenyedi beszámolón kecsegtetett. mit kapunk? Ismét csak morzsákat! Sőt. ha az ismert tervezet törvénnyé lesz. sok. az eddigi minimumnál jobb dotációt élvező kartársaink — a korpótlék elejtésével — semmit sem fognak kapni. Nyu plijügyünk, a szó valódi értelmében rendezetlen s mig az állami tisztviselők ebbeli kívánságait — legalább Ígéret szerint —

г a közel jövőben — valóra váltják, addig a minyugdijtörvényünk revíziójáról mélységesen hallgatnak az illetékes kötök. Az élet, a társadalom, az álladalom egyre többet és többet kiválj, vár és követel tőlünk. Jogos kívánságaink, panaszaink azonban süket fülekre találnak itt is, ott is, mindenütt. Fizikumunk, energiánk csaknem összeroppan a heii 37—39 órás munkaidő terhe alatt. Ugy hogy, mint a mult század 60-as 70-es éveiben a trahomát katonai szemfájásnak, ma a legrettenetesebb betegséget — mely nem a csendes temetőkertnek, de a rettegett Angyalföldnek szállít élő halottakat — az idegbetegséget : taliitóbetegségnek kezdik és jogosan nevezni. Sorakoznunk s tömörülnünk kell, mert egyesülésben rejlik az erő! Kérnünk zörgetnünk és követelnünk kell, mert „aki kér : meghallgattatik !" — „aki zörget: annak megnyittatik !" Eddig is kértünk,, zörgettünk — mondják a kishitűek — és hiába. Igaz ! De kérnünk, követelnünk kell hangosakban, zörgetnünk jobban és többen ! Nincs más — concilliáns — fegyverünk, csak a szó. Ezt küszörüljük, élesbitsiik sulyosbitsuk. hogy a siker reményében zörgethessük vele a szűkmarkú álladalom és társadalom kapuit. Igen, csakhogy már-már ezt a fegyverünket is kiütik, vagy legalább kiütni akarják kezünkből. Hiszen az állami tanitúk juliusi naggyülését betiltották. Tanügyi lapjainkat Nagyváradon is, egyébütt is megcenzurázzák, sőt — legalább a látszat azt