Szabadi István (szerk.): A Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár fondjainak és állagainak jegyzéke (Debrecen, 2000)
Bevezetés A Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár ismertetője Kormos László munkájaként 1984-ben jelent meg, mint az egyetlen, Magyarországon egyházi kiadásban publikált segédlet 1945-1990 között. A levéltári anyag azóta történt örvendetes gyarapodása és folyamatos rendezése tette szükségessé a 2000. december 31-i állapotot tükröző jelen fond- és állagjegyzékünk megjelentetését. Önálló kiadványt adunk a kutatók kezébe, mely nem helyettesíti, hanem kiegészíti a Kormos László-féle repertóriumot, viszont megmarad a címében meghatározott műfaj keretei között. Úgy tűnik, hogy a Kormos László által kialakított levéltári rendszer kiállta az idő próbáját. Ennek megfelelően készült el ez a jegyzék is, amely önállóan is használható, de a Kormos-féle repertórium történeti jellegű, rövid fond- és állagismertetői kezdő kutató számára továbbra is nélkülözhetetlenek. A Tiszántúli Református Egyházkerület a reformáció után az országnak a Tiszától keletre eső területeit foglalta magába s Erdélyig terjedt (tehát hozzá tartozott a Partium, sőt a valójában Tiszáninnenen lévő Bereg vármegye is) 763 egyházközséggel. Az ellenreformáció által megtizedelt gyülekezetek száma 536-ra csökkent, ami 31 százalékos veszteséget jelent. Az egyházkerület élén superintendens (püspök) állott, a következő szervezeti szinten az egyházmegyéket találjuk, élükön a seniorokkal (esperesekkel), az egyházmegyéket az egyházközségek alkották, s ez az egyházszerkezet él ma is. A történelmi Tiszántúl egyházmegyéinek száma mindig 13-14 körül mozgott (1. Beregi, 2. Bihari, 3. Debreceni, 4. Érmelléki, 5. Nagykárolyi, vagy Közép-szolnoki, 6. Kunsági vagy Túri, mely Alföldi néven is szerepelt, 7. Makói vagy Békési, 8. Máramarosi, 9. Nagybányai, 10. Nyíri vagy Szabolcsi, 11. Szatmári, 12. Szilágyi, 13. Ugocsai, 14. Zarándi, mely 1734-ben már megszűntként volt nyilvántartva, 1822-ben pedig a Szilágyság került az Erdélyi egyházkerülethez). Az egyházmegyék határai ritkán követték a vármegyék területét, nemegyszer nevükben sem utaltak reá (mint a debreceni, érmelléki, kunsági, nagybányai tractus, azaz egyházmegye). A Kárpát-medence reformátusságának mintegy fele a Tiszántúlon élt. Trianon után a Tiszántúli Református Egyházkerületből az akkori Csehszlovákiához csaknem 90 egyházközség került mintegy 140.000 református lélekkel, Romániához a partiumi és a bánsági rész Máramarostól le egészen Orsováig 183 anyaegyházban és a hozzájuk tartozó filiákban mintegy 250.000 reformátussal, s még a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz is került kilenc egyházközség néhány szórvánnyal. Romániában a Tiszántúli Egyházkerületből átkerült nyolc egyházmegyéből hat alakult, név szerint a nagybányai (19 egyházközség), a nagykárolyi (16), az érmelléki (34), a bihari (30), a nagyszalontai (29) és a bánsági (25). Az 1952. július 1-i rendezés szerint a Tiszántúli Református Egyházkerület a következő egyházmegyéket foglalja magába: 1. Békési, 42 egyházközséggel; 2. Bihari, 26 egyházközséggel; 3. Csongrádi, 31 egyházközséggel; 4. Debreceni, 36 egyházközséggel; 5. Felsőszabolcsi, 69 egyházközséggel; 6. Hajdúvidéki, 26 egyházközséggel; 7. Nagykunsági, 36 egyházközséggel; 8. Nyírségi, 67 egyházközséggel; 9. Szatmári, 70 egyházközséggel. Az egyházközségek száma összesen 403. A Tiszántúli Református Egyházkerület 1769-ben hozta létre hivatalos levéltárát, s 1774- ben nevezte ki első levéltárnokát ifj. Szilágyi Sámuel személyében; 1823-ban Budai Ézsaiás püspök javaslatára az egyházkerületi közgyűlés határozata alapján a levéltári anyag a Debreceni Református Kollégiumban állandó helyre került. 7
