Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1939

1939. február - Oldalszámok - 6

— 6 — elismerő köszönettel kell adóznunk felvidéki testvéreinknek azért, hogy két hosszú, keserves évtized alatt rendíthetlen hithűséggel és szilárd hazafisággal megmaradtak magyar reformátusoknak. Avégből, hogy a Felvidék magyarlakta részeinek visszatérése alkalmából megoldandó kérdéseket testvéries megbeszélés alapján szabályozhassuk, Egyetemes Konventünk Elnöksége 1938 december 8. és 9. napjaira találkozóra hívta meg a felvidéki magyarság egyházi életének vezetőit. Ez a megbeszélés kedvező eredménnyel végződött és óhajunknak megfelelőleg a végleges rendezést a folyó évi március hó 1. napjára összehívott zsinaton már a felvidéki zsinati tagok közreműködésével fogjuk megejteni. Örömmel említem fel, hogy a folyó tanévnek második felére a Felvidékről már 14 theologus iratkozott be főiskolánkra. Ebből a székből is szeretettel, szívből köszöntöm hazatért fiatal testvéreinket és tanulmányaikra a legjobb eredményt kívánom. Megemlékezve arról, hogy az 1928. évi I. egyházi törvényünk (1. § 2. bekezdés) helyesen hangsúlyozza a magyar reformátusoknak a más országokban élő magyar református egyházakkal való „lelki közösségét", teljes együttérzéssel és rendíthetlen hűséggel gondolunk — az országhatároknak és a jogi szabályoknak különbözősége mellett is — a ma még elszakított területen élő magyar református testvéreinkre. Egyházkerületünknek erről a székhelyéről is küldjük hozzájuk bátorító és biztató üdvözleteinket. Főtiszteletü Közgyűlés! A világháború befejezte óta, történelmi eseményekkel kapcsolatban, egyházunk előtt is a feladatoknak és új kötelességeknek egész garmadája tárult fel. A haladás élén járó szerencsésebb nemzetek a béke évtizedeiben sok feladatot megoldhattak — magyar fajtánknak nem hibája, hanem tragikus végzete volt, hogy a reászakadt négy nagy nemzeti katasztrófa hatása alatt kényszerűségből több izben elmaradt más országok haladásától. Ha a reánk váró sürgős tennivalók végzése megengedné, hosszasabban kellene emlékeznem arra, hogy az 1918. évi szörnyű összeomlás óta mennyi forrongás, mennyi nyugtalanság, a kommunizmus szégyenteljes hónapjai, maga a román megszállás, a korona értékének teljes leromlása, a középosztály vagyonának elvesztése és annyi más szomorú körülmény lassította meg, vagy tette lehetetlenné azt, hogy a haladás útján gyorsabban járhassunk. A nemzeti szerencsétlenségek sorából ma csak azt a reánk és egyházunkra legnagyobbat kívánom felemlíteni, amely halhatatlan emlékezetű főgondnokelődömnek, gróf Tisza Istvánnak gyalázatos orgyilkosok által okozott elhunytával sújtotta nemzetünket. Ő 1917. évi április hó 30-án (egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyve 5— 9. lapjai) még személyesen nyitotta meg Közgyűlésünket. Utalt arra, hogy a reánkszakadt védelmi háború alatt mindnyájunknak fokozott erőkifejtést kell tanúsítanunk, hogy a nemzetnek veszélyes időkben kétszeresen van szüksége egységre; figyelmeztette a tanári és tanítói kart,