Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. február - Oldalszámok - 36

— 36 ís. Ma a szegények, az áldozatos kicsiny, vergődő egyházközségek istápoltja és fenn tartottja. A nemrég mult időben egy erőskezű, erős lelkű és nagy hitű vezér akarata, egyházkerületünk minden dicséretre méltó áldozatkészsége mentette meg az anyagi összeroppanástól. Most is ránk néz és kérve kér, hogy ne hagyjuk elveszni a nagy ősök e tán legértékesebb alkotásait, a szegények iskoláját, a női sziv és lélek széppé, nemessé, boldoggá és boldogítóvá formálóját. Hiszem, hogy mindnyájan halljuk és értjük e beszédet, s mi rajtunk keresztül meghallja és megérti ezt a dunántúli egyházkerület, meghallja és megérti a magyar tanügy, magyar kultura és magyar jövő minden felelős munkása és vezetője is. A nyugati nagy protestáns közösségbe való további bekapcsolódást, a meglevő kapcsolatok megőrzését és mélyítését magyar nemzeti és református egyházi szükségességnek tartom. A mult nehéz századokban a magyar protestantizmus és az ezzel kapcsolatos magyar nemzeti életet, Isten kegyelme, s a magyar lélek szívóssága mellett a protestáns hatalmak és hittestvérek együttérzése, hathatós segítsége őrizte meg a végmegsemmisüléstől. Ennek az együttérzésnek felemelő megnyilvánulásaival találkoztunk közelebbről pápai főiskolánk fennállásának négyszázéves jubileumi ünnepén, — a hathatós megsegítésről pedig az elmúlt évek sorozatos püspöki jelentései bizonyságot tesznek. Viszonozzuk ezeket a kisebb testvér, a szélső keleti várőrség szeretetének, hűségének és ragaszkodásának ez alkalomból is kifejezett megnyilvánulásával. A történelmi felekezetek közötti megértés, békesség, egymásnak szeretetben való eltűrése nemzetfenntartó és keresztyéni kötelesség. A különböző felekezetek tagjainak írásban, vagy szóval egymás ellen való izgatása, az annyira szükséges magyar egységnek hitfelekezet szerinti széttagolása, a csodálatosan türelmes magyar népléleknek vallásos jelszavakkal egymás ellen uszítása nemzetellenes bűn és méltó az ítéletre. Mindent el fogok követni, hogy miközöttünk ennek a gyűlölködésnek lángja ki ne lobbanhasson, a magyar testvériség templomi érzése megőriztessék. De megkövetelem másrészről a magam részére is, hittestvéreim számára is a lelkiismeret szabadságát, á leszűrt eredmények és igazságok közreadásának szabadságát is. „Mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is". (I. Kor. 2: 10.) Azt is jól tudom, hogy „minden szabad, de nem minden használ és nem minden épít", s a szabadság nem lehet ürügy a testnek, nem lehet a gonoszságnak palástja sem. Nem is szabadosságot követelek, hanem viszonosságot és igazságos megítélést. Ha a történetírás egyik irányának, a szabad vizsgálódás törvénye alapján, ügyészi közbelépés nélkül, szabadságában áll az én történelmi emlékeimnek, hőseimnek a szinte emberfeletti nagyság piedesztáljáról leszállítása, új értékmérés szerint való megítélése, — ez a szabadság megilleti a történetírás másik irányának művelőit is. Én előttem semmiféle szempontból sem közömbös, hogy a nemzeti eszményül elibém állított tárgy, személy, vagy emlék valódi-e, vagy hamisítvány. Az én nemzeti