Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1933

1933. április - Oldalszámok - 9

— 9 — nek korábbi két művével szemben elhangzott az a kifogás: nem mondja meg világosan mit akar, e harmadik munkájában „XII. törvénybe" foglalt határozott javaslatokkal áll elő. Anélkül, hogy ezeket ma részletezni óhajtanám, csak az alapgondolatot hangsúlyozom. Széchenyi felismerte, hogy a rendi álkormányt át kell alakítani, a nemzetet ki kell emelni sülyedéséből; minél több kiművelt emberfővel gazdagítani és „a tökéletesbülés útjára elvezetni". Evégből kívánta Széchenyi „vijuk ki hontársainknak az emberiség jussait" (Stádium Bevezetése IV. bekezdés), „Hunnia minden lakosának polgári létet kell adni" (Stádium 38. lap), vagyis a polgári jogokat ki kell terjeszteni minden magyar honosra, különösen meg kell valósítani a törvény előtti egyenlőséget (Stádium XII. törvény, V. cikk). A hatályban volt alkotmányt olyan lábra kell helyezni, hogy minden lakos előnyösnek találja és ennek folytán óhajtsa is annak fennmaradását. (Naplói III. 68. lap, feljegyzése 1826. június 8-áról.) A nem nemesek is szerezhessenek ingatlant, nyerjenek hivatalképességet. Büntető eljárás esetén jogaikat csak azon feltételek mellett lehet korlátozni, mint a nemesekét. A nemesi kiváltságok nem maradhatnak fent, azért elérkezett az ideje annak, hogy honunknak minden lakosát a nemzet sorába iktassák, „ami bizonyos életet fog terjeszteni". (Stádium 38. lap.) Viszont a nemesek is kötelesek lesznek (kezdetben csak bizonyos irányokban) a közterheket viselni; a törvényhozás törülje el az úriszékeket stb. Hála a Gondviselés kegyelmének, mindezek ma már természetes és magától értetődő igazságok, de száz év előtt korszakos és jelentős reform kívánalmak voltak, amelyek egymagukban is biztosítanák a nagy reformátor nevének fennmaradását. E kívánságok alapján Széchenyi úgy áll előttünk, mint fajának ébresztője, nemzetének nevelője és a magyar nép pártfogója és jótevője. A cenzor azt írta a javaslatokról, hogy „azok az ország szentesített alaptörvényeibe ütköznek és így megtámadják az alkotmányt" (Viszota: A Stádium története 32. lap.) Ez nem úgy van. Jogos alap nélkül gátolták meg a kézíratnak Magyarországon való kinyomatását, mert hisz Széchenyi nem forradalmi úton, hirtelen rázkódtatással és felforgatással akarta eszméit megvalósítani, hanem munkáját „Magyarország képviselőihez" intézte és az oiszág törvényhozóinak közreműködésével, tehát alkotmányos reform keretében és a természetes haladás útján kívánta javaslatait a törvénytárba átvinni. Az a nemzedék már régen letűnt és így nagyon bajos gondolatvilágukba magunkat beleképzelni. Történelmi tény azonban, hogy 1790—1830. közt tartott országgyűlések tagjainak jelentékeny része csak rendi előjogainak fenntartása iránt érdeklődött és a hatályban volt alkotmány megváltoztatására törekvő igyekezetet azonosította az állam elleni támadással. Emberileg talán érthető, hogy az akkor élt idősebb, vagy éppen aggastyán nemesek milyen merésznek és radikális újításnak tekintették a törvény előtti