Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1932

1932. május - Oldalszámok - 8

— .8 — III. A jövő gondjain felül rá kell térnem a közelmúlt néhány eseményére. Nagy szomorúsággal emlékezem mindenekelőtt arról, hogy a folyó év tavaszán egyesített erőfeszítésünknek és törekvéseinknek, sajnos, nem sikerült rábírni Egyetemes Konventünknek bölcs és kitűnő világi vezérét, már évek előtt elhatározott lemondási szándékának megváltoztatására. A főtiszteletü püspök úr ö méltóságának nagyszabású püspöki jelentése is szépen méltatja Dókus Ernő úr ő excellenciájának az egész magyar református egyház ügyei körül évtizedeken át végzett fáradhatatlan, mindig sikeres és kiváló munkáját. Engedjék meg azonban, hogy ebből az elnöki székből is javasoljam, méltóztassék majd a tárgysorozat illető pontjánál kifejezést adni egész egyházkerületünk nevében Dókus Ernő úr őnagyméltósága iránt érzett legmélyebb hálánknak, nagyrabecsülésünk változatlan érzésének, benső ragaszkodásunknak és ajánljuk egyházunk ügyeit, törekvéseit és egyházkerületünk munkásságát az ő kegyességébe abban a reményben és azzal a fohásszal, hogy az ő nesztori bölcsességét és félszázadnál hosszabb időre visszanyúló közéleti gazdag tapasztalatait hazánk és nemzetünk még más munkatereken is megtalálhassa és egyházkerületünk is élvezhesse. Fájdalmasan kell megemlékeznem ifjúkoromtól fogva kedves barátomnak, teológiai karunk egykori jeles tanárának, főtiszteletü Révész Kálmán püspök úr őméltóságának elhunytáról. Évtizedek előtt berlini egyetemi hallgatók voltunk vele együtt, közügyben végzett együttes munka befejezése után Révész barátom — minden előzmény nélkül — azzal a jóslásával lepett meg „meglásd, a jövő század református zsinatában egymás mellett lesz a székünk". Amikor a most folyó református zsinat egy ülésben mindkettőnket egyszerre választott alelnökévé, meglepetéssel emlékeztem vissza a régen csak kedves tréfának vett jóslatra, éppen olyan fájdalommal töltött azután el, hogy a súlyos betegség őt, aki szellemileg mindvégig fáradhatatlan volt, e választás után már szobájához és íróasztalához kötötte. Most, amikor ő előrement, az érdemtelen társ pedig egyelőre itt maradt, szeretettel és hűséggel újítom fel az ő nemes, kedves, vonzó egyéniségének emlékezetét IV. Szomorú jelenünkben két vigaszunk: a múltnak [dicső emlékei és a jobb jövőnek szilárd hite. Egy hó múlva lesz fél százada annak, hogy Arany János örökre lehunyta fáradt szemeit és ez év nyarán telt le egy század Baksay Sándor születésétől kezdve. Nem kérkedünk vele, hogy mind a ketten a mi templomainkban magasztalták az Urat, hanem alázatos hálával borulunk le a Mindenható előtt, mert kegyelme ezt a két nagyot is a mi szegény, most letiport nemzetünknek ajándékozta. Amint lélekből örvendünk más nagyjainknak, bármely felekezethez tartoztak is, ha igaz magyarok voltak és amint ők is mind-mind a mi rajongásunk, szeretetünk, hálánk tárgyai, — mégis nem tagadjuk meg azt,