Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1927

1927. szeptember - Oldalszámok - 9

— 9 —Darányi Ignác nyájas, kedves igazi magyar úr volt, anélkül, hogy leereszkedő lett volna, mindenki érezhette: nagy és bölcs aggastyán előtt áll; és mégis egyéni szeretetreméltóság, a mindenre kiterjedő figyelem, hosszú életen át felgyűlt bölcseség s valami „komoly derű" sugárzott egész egyéniségéből. Gr. Degenfeld József sokkal zárkózottabb, külsőleg hideg, de ha közelebb férkőzhettünk hozzá, különösen mikor utolsó hónapjaiban mindenre elkészülve, szembenézett a halállal az ő szívós, hatalmas, erős lényéből is a derűs komolyságnak imponáló nyugalma áradt ki reánk. És ez a két, sokban eltérő, kiváló férfi évtizedeken át együttesen munkálkodva, egész református Egyházunknak nagy és fontos érdekei s egyúttal a nemzet hűséges szolgálatában mindig meg tudta egymást érteni és szakadatlanul harmonikusan együtt tudott dolgozni. Felemelő tanulság ez mindazok számára, akik az egyházi munka terén nem egyéni érvényesülést keresnek, hanem „egymásnak (Galátziabeliekhez irt levél VI. 2.) és az egész országnak terhét kívánják hordozni". Amikor magyarok ünnepi alkalommal manapság összejönnek, fel kell említeni nemzetünknek két más nagy veszteségét is. Prohászka Ottokár mély filozófus és szociálpedagógus volt, költői szárnyalású, tüneményes szónok, felebarátjainak nevelése és a gyengék megmentése érdekében dolgozó lelkipásztor, az Úrnak hűséges szolgája, aki átérezte, hogy „az ember annyit ér, amennyi isteni van benne". A Gondviselés kegyelme a tehetségeknek, a munkabírásnak, a jellemnek és a nemeslelküségnek ritka kincseit bőségesen árasztotta reá s ő főpapi és apostoli kötelességeit csodálatra méltó módon teljesítette. Istenben boldogult Csernoch János bíboros-hercegprímás mintaszerűen megoldotta e nagy, régebben közjogi hatáskörrel is felruházott méltóság viselőjének azt a kettős feladatát, hogy hazánkban az állam és az egyház harmonikus együttinunkálkodását biztosítsa és hogy tekintettel legyen a különböző felekezetek jóviszonyára. Emlékére kegyelettel kell gondolnunk azért is, mert nagy elődömnek: gróf Tisza Istvánnak őszinte barátja és nehéz időkben hűséges támogatója volt. Amikor gróf Tisza István másodszor lemondott a miniszterelnöki állásról, Csernoch János 1917 junius 27-én egyebek közt a következőket irta neki: „Nagyméltóságú Gróf V. B. T. Tanácsos Úr! Leghálásabb köszönetemet nyilvánítom azért az őszinte és kiváló jóindulatért, amelyet Excellenciád a m. kir. kormány élén a magyar kath. egyház iránt tanúsított. Nagyméltóságod a legsúlyosabb időkben megingathatatlan szilárdsággal, csodás energiával, fáradságot nem ismerő szorgalommal kormányozta az országot, védte annak érdekeit és ápolta a hagyományos szívélyes viszonyt az ország kormánya és a katholikus egyház között, amely az országra sok áldásnak forrása lett. Amikor Excellenciád a magyar miniszterelnöki állásból távozik, annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy Nagyméltóságod ezentúl is hatal-