Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1925

1925. szeptember - Oldalszámok - 1_4

_ 4 megbocsátó szeretetben és szerénynek az ulért eredmények között. Ennek az erős liitii, puritán felfogású, szerény, igazságos és bölcs gondnoknak halálát nemcsak a pápai egyházmegye esperese ós vele az egész egyházmegye foglalta gyászkeretes jelentésbe, illetve jegyzőkönyvbe, de magam is, ki személyes jelenlétemmel róttam le a kegyelet adóját temetésén Budapesten, július 7-én, a legőszintébb fájdalom hangján jelentem be elhunytát a főtiszteletü egyházkerületi közgyűlésnek és kérem gondnoki karunk eme kiváló tagja emlékének jegyzőkönyvünkben való megörökítését. Még frisebb keletű az a seb, melyet kenősei Kenessey Miklós, a mezőföldi egyházmegye gondnokának elhunyta ütött egyházkerületünk testén. A nagynevű családnak méltó sarja hunyta le szemét Kenessey Miklósban, ki közéleti és egyházi téren egyformán a kötelességteljesítés mintaképe volt és ki őseihez méltó hűséggel ós buzgósággal ragaszkodott ahhoz az egyházhoz, melynek történetében a Kenessey név arany betűkkel van megörökítve. Mint a mezőföldi egyházmegyének több, mint két évtizeden át gondnoka, a legbuzgóbb odaadással teljesítette egyházmegyei gondnoki kötelességeit. Igazi világi pap volt, aki egyházmegyéje minden községét végig látogatta, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen azoknak ügyeiről. Nemes példát mutatott áldozatkészségével is, mellyel a nevét viselő alapítványt tette. Halála nem jött ugyan váratlanul, mert a daliás férfi, akin pár év előtt még a több, mint 70 év terhét alig lehetett észre vonni, mintegy két óv óta súlyos beteg volt úgy, hogy kénytelen volt távol tartani magát szeretett egyházmegyéje és egyházkerülete gyűléseitől. Folyó hó 8-án hunyt el hosszas szenvedés után és Balatonkenesén történt megáldatása után Veszprémben folyó hó 10-én helyeztetett a családi sírboltban örök nyugalomra. Temetésén személyesen voltam jelen és a gyászszertartást magam végeztem, hogy kerületünk nevében bucsut mondjak annak a férfiúnak, ki szeretetre méltó egyéniségével, lankadást nem ismerő buzgalmával állandóan kedves tárgya marad megemlékezésünknek. Folyó évi március hó 3-án halt meg Siiteő István, a rimaszombati egyház főgondnoka, egyházkerületünk volt tanácsbirája, aki hitét jócselekedetekkel bizonyította meg. A boldogult igazi példányképe volt a jócselekedetekkel és a hozott áldozatokkal nem kérkedő, de vallásos meggyőződésének annál inkább hangot adó keresztyén jellemnek, aki