Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1924

1924. augusztus - Oldalszámok - 4

— 4 — gondnok, Csizmadia Lajos theol. akad. képviselő, Faragó János főgimn., dr. Kőrös Endre nőnevelő-intézeti igazgató; A tanítók képviseletében: Arany Bálint, Balassa Kálmán, Jílek Ferenc, Tóth Kálmán; A kerületi és főiskolai gazdasági tanács és pénztár részéről: Kristóffy Gyula gazd. tanácselnök. Mely alkalommal: 1. Kis József, hivatalára legidősb esperes, egyházi elnök buzgó imája után dr. Balogh Jenő egyházkerületi főgondnok, a közgyűlési tagok üdvözlése s a határozatképesség megállapítása után a következő szavakkal méltatta boldog emlékű Németh István püspök úr fáradhatatlan munkásságát s ecsetelte a veszteséget, melyet váratlan halála egyházkerületünknek okozott: Főtiszteletli Egyházkerületi Közgyűlés! A mai napirendünkre tűzött számos, jelentős tárgy mellett ma nem kísérelhetem meg kellően méltatni a magyar ref. egyházat, elsősorban bennünket főtiszteletü és méltóságos Németh István püspök úr elhunytával ért fájdalmas veszteséget. Ha ezt a feladatot alkalmas időpontban hivatott férfiú el fogja végezni, mindenekelőtt ki kell majd emelnie azt a tiszteletre méltó, rendkívüli kötelességérzetet, amely a Gondviselésnek kedvező kegyelméből a püspök úr lelkében kifejlődve volt s hangsúlyozni kell azt az igazságot, hogy az Elköltözött egyénisége teljesen össze volt forrva egyházkerületünknek és különösen főiskolánknak ügyével; azoknak érdekeit a Megboldogult valóban szivén hordozta és meggyőződése szerint hűségesen szolgálni igyekezett. Egyházkerületünk éppen úgy, mint az egész magyar református egyház, közel négy évszázad óta a magyar nemzet nagy, egyetemes érdekei szolgálatában — elsősorban a közművelődés terén — gondviselésszerű, jelentős hivatást tölt be. Nagy, nemzeti munkát végzett tehát a Megboldogult is akkor, amikor 11 éven keresztül hordozta azt az óriási terhet, amelyet — amint ezt a ravatalnál Ravasz László püspök úr rendkívüli ékesszólással megragadóan kiemelte — a hóseási „ingerült komolyságnak teljes lendületével" élete végén végső erőfeszítéssel, reggeltől estig dolgozva, viselt vállain. Ezek a jellemző vonásai magyarázzák meg azt is — amire most meghatva gondolok —, hogy a Megboldogult összetörve az életveszélyes, gyógyíthatatlan betegség súlya alatt, lázasan, élete utolsó napjaiban még ide, egyházkerületünk székhelyére utazott, hogy itt kötelességeit végezze. Nagy a mi veszteségünk, hogy a jövőben nélkülöznünk kell az Ő fáradhatatlan buzgalmát, gazdag tapasztalatait és azt a lelkes odaadást, amelyet Ő nemes lelki örökség gyanánt hagyott reánk. Mindent el kell követnünk