Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1915
1915. október - Oldalszámok - m01_11
- 11 -hatjuk is, hogy ólomsullya.1 nehezedik nemzetünkre az istenitéletszerü háború, hogy szinte erőnkfeletti ez a mi megkisértetésiink, de ha a dolognak mélyébe tekintünk s látjuk, hogy ez által nyilott alkalom arra, hogy a világ megismerje valahára nemzetünknek nemes tulajdonságait, közönséges mértékkel nem mérhető nagy kvalitásait, hogy ezek alapján tudja méltányolni eddig meg nem értett, vagy lekicsinyelt törekvéseinket: akkor el kell ismernünk, hogy ez a háború szinte elkerülhetetlenül szükséges volt. így fordítja ime javunkra Istennek kegyelme azt, amit ellenségeink gondoltak ellenünk gonoszt. De amidőn nemzeti erőinknek ebben a háborúban való fenséges megnyilatkozásáról beszélünk, az igazság követelménye parancsolja nem hallgatni azokról sem, akik ezeknek az erőknek kifejlesztői s működésbe hozói voltak részint az iskolában, részint az Úrnak szent házában való lelkes tanításaik által; akik felismerték az idők jeleit s tisztába jöttek azzal, hogy nem elég csak a nemzet szellemi s erkölcsi erejét megtartani, fokozni, hanem az erők érvényesülésének ki kell jelölni helyes útirányát, legcélszerűbb módját, folyton ébren tartani az arról való szilárd meggyőződést, hogy a földi javaknál még drágább értékek is vannak és ezek a nemzetnek lelki kincsei; akik nem riadnak vissza attól a küzdelmes munkától, hogy egy magasabb akarat és érdek szolgálatába hajtsák a korlátokat tűrni nem akaró elméket, magasabb, nemesebb cél felé irányítsák az alantjáró érzés, cselekvés és gondolkodásmódot, szóval akik rettenthetetlen harcosokként végezik a maguk körében a minden irányú tájékoztatásnak minden erőt lefoglaló nehéz munkáját nem sok beszéddel, hanem példával, cselekedettel. Mert ne feledjük, liogy háborús időben a cselekedetek beszédének van csak értelme, meggyőző ereje. Ezt a ki sem számítható horderejű munkát végezte kerületünknek hivatása magaslatán álló lelkészi kara, mely végre magára talált abban a szerepkörben, melybe a háború juttatta: lelki atyák a szó legnemesebb értelmében, kik egyformán szerető szívvel vették fel az otthon maradottak és harcmezőn küzdők