Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1913

1913. április - Oldalszámok - 28

— 28 — elém szabott kötelességeknek is teljesítése miatt, melyekkel a főt. egyházkerület és a gyülekezetek bizalma, talán eröm és tehetségeim túlbecsülésével elhalmozott, s főleg, már előre haladott életkorom miatt, nem cselekedhettem többet, mint ami parancsolva lett s kötelességemben állott. Tehát ezért sincs, vagy nagyon csekély az én érdemem. És fokozza meghatottságomat, Mélyen tisztelt Közgyűlés, a megtiszteltelés és érdemesités azon kiváló módja és mérve, melyekben ezek nyilvánulnak. A régebbi időben és sok helyütt korunkban is, — nemcsak a polgári, de sokszor az egyházi életben — megszokott eljárás volt az, hogy a hivatalos szolgálatban életerejüket kimerített és magasabb életkorban levő tisztviselőket vagy nyugdíjazták, vagy ahol nyugdíj nem volt, valamely módon menesztették állásukból; és miként a kijátszott kártya, vagy a hangját, húrjait vesztett lanttal történni szokott, nem örömest használták, vagy sokszor el is vetették. Engemet pedig előrehaladott életkoromban — sok fogyatékosságom mellett is — nemcsak megtart ott a fötiszteletü egyházkerület kulturális intézeteinél, a nagy felelőséggel járó föisk. gondnoki díszes állásban, hanem egyik legfontosabb, legszebb kulturális intézete, a pápai református leánynevelde, egyházkerületünk ezen legdrágább kincse, ragyogó ékessége megújított impozáns épületének felavatási ünnepélyével hozta kapcsolatba és rendezte főiskolai egyházi gondnoki hivatalos állásom jubiláris ünnepélyét. Ezen kiváló figyelem és tapintatosság annyival inkább meghatott engem, mert — s ezt a nagy közönség közül talán nem is sokan tudják, de nem szégyenlem bevallani az én szivem, lelkem, életem nemcsak azon fogadalom erejében, melyet ezen intézet első nagy alapitója, bold. László József halálos ágyánál tettem, hanem ezen intézet, ennek tanári testülete és növendékei iránti meleg szeretetben is, annyira össze van forrva ezen leánynöveldével, hogy hivatalos állásomról, aggkori erőtlenségem és gyengeségem miatt, többszöri lemondásomban nem pusztán az egyházkerületi felsőbb kormányzat által hozzám intézett megtisztelő marasztalás, hanem ezen intézet odahagyása lelett érzett fájdalom és szivemben, lelkemben élő végetlen szeretetnek, a tanári testület és a növendékek részéről viszonzásának tudása és látása birtak arra, hogy tovább is és mindezideig hordozzam a főiskolai gondnoki hivatal nagy