Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1913

1913. április - Oldalszámok - 11

- 11 a magyar protestáns lelkészek és tanítók férjhez nem ment leánygyermekeinek, akik szülőiktől vagyont a legritkább esetben örökölhettek, azt pedig, hogy szülőik esetleg nevelönök tartása utján nyújtsanak nekik valamelyes magasabb képzettséget, azok vagyoni helyzete és családi körülményei kizárták, igy a biztos nyomornak és nélkülözésnek lettek szülőik halála után martalékai. Ma is ismerek egy elhalt ref. lelkész családjából származó 3 árvát, árváknak kell őket mondanom, bár már 74, 76, 78 évesek, akik a szülök elhalálozása óta eltelt időt, több mint félszázadot napszámos munkában és foglalkozásban töltötték s ugy keresték meg sovány kenyerüket. A róm. kath. egyház papjait a családjuk jövője iránti ilyen gondok és aggodalmak nem aggaszthatták, mégis ezen egyház nálunk sokkal előbb hozzáfogott a magasabb nőnevelés ügyét szolgáló különféle iskolák felállításához, szervezéséhez, nem azért, mintha azoknak fontosságát és jelentőségét nálunk előbb és jobban belátta volna, hanem azért, mivel a róm. kath. egyház főpapjai rendelkeztek azokkal az anyagi eszközökkel, amelyeket az ilyen intézetek felállítása igényel és nem vonakodtak meghozni a nagy áldozatokat ezen intézetek felállítására, mivel jól tudták, hogy ezzel nemcsak a nevelés ügyét, hanem még inkább az egyház érdekét szolgálják. Elismerés illeti ezt az áldozatkészséget, mert hogy ezek az intézetek közszükséget pótoltak, semmi sem bizonyítja inkább, mint az a körülmény, hogy tősgyökeres protestáns családok, református lelkészek és tanítók némi aggodalommal és kedvetlenséggel bár, de kényszerűségből és szükségből nagy számmal ezen intézetekbe adták nevelés és oktatás végett leánygyermekeiket, pedig jól tudták, hogy az a szellem, aminek hatása alá olt gyermekeik fogékony lelke kerül, sok tekintetben ellenkezik a mi tiszta evangéliumi protestáns egyházunk szellemével, amelynek ezen intézetek növendékeinél való megvédésére még erőteljesebb hitoktatásról való nagyobb gondoskodással sem siethettünk, mivel ezen intézetekbe akkor sem a mi hitoktatóinkat be nem bocsátották, sem a növendékeket a protestáns hitoktatásra ki nem eresztették. Ennek a visszás állapotnak káros következményeit érezték oly élénken ezelőtt két évtizeddel ref. egyházunk vezérférfiai, sőt sajnosan érezzük még ma is, mivel jórészben ennek következményének tekinthetjük, hogy a