Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1912

1912. május - Oldalszámok - 104

— 104 — jobban ellene fordul, győzedelme biztos tudatában arra határozta el magát, hogy az ingadozó mérlegbe bele veti ártatlan, tiszta életét. Eljött a perc, mikor tanítványaival tisztába kellett jönnie. Cézárea Filippi táján megkérdezte őket: „Kinek mondanak engem az emberek? Ők pedig felelének: Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek egynek a próféták közül. És ő monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter, monda néki: Te vagy a Krisztus!" — Te vagy a Krisztus! Csodás vallomás! Péter hitte, Péter kimondotta. Valami emberfeletti hit, valami titokzatos égi erő adta Péter ajkaira e szavakat. A túlvilági lét sejtelme, prófétai lélek ihletése szólt szavaiból, mikor fontolgatás, tartózkodás nélkül kimondotta: „Te vagy a Krisztus, az Istennek fia". Eddig Krisztus és a világ között ég és föld távolsága volt s most e távolság megszűnt. Óh! van hát mégis e roppant világban egy sziv, mely az övétől lángra gyúlt, van egy lélek, melyen a mennyország sejtelme átsuhant, van egy mustármag, amely terebélyes fává fog növekedni, egy kőszikla, amelyen fel lehet építeni az anyaszentegyházat. Már van ok meghalni. A megértésnek e perczében, mikor mindenki más örült volna, Jézus halni készül. Örvendő tanítványai előtt elvonja a fátyolt a Golgotáról. Én oda megyek meghalni. Akartok-é oda is követni engemet? „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét". Atyámfiai! Én ugy érzem, mintha e szavak nemcsak a tanítványoknak, hanem az egész világnak, a múltnak, jelennek és a jövendőnek egyaránt szólanának. Ugy érzem, mintha a keresztyénség isteni tartalma a legtisztábban jutna kifejezésre ezekben a szavakban, mintha a keresztyén egyház hatalmas temploma nem a gondosan kicsiszolt s a bölcsészet eszközeivel megállapított hittételeken épülne fel, hanem azon az önmegtagadáson és kereszthordozáson, amelyet e szavak mindenkinek kötelességévé tesznek, aki a Krisztust követni akarja. Ugy érzem, hogy most, amikor az egyház képviselői azért jöttek össze, hogy Krisztus ügyét tanácsukkal, tudásukkal és lelkesedésükkel előmozdítsák, mikor aggódó szívvel gondolkodnak affelől, hogy az egyházi élet állóvizeit mint lehetne mozgásba hozni, kötelességem rámutatni a vallási élet legnagyobb erőforrására: az önmegtagadásra és kereszthordozásra.