Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1910

1910. április - Oldalszámok - m01_2

— 2 —' rendet, békét teremteni, ahol annak szüksége forgott fenn, nem tudva megnyugodni azon, hogy némely dolgokat csak az idő folyása képes lassanként orvosolni. Ő a közügy szolgálatában a maga személyét soha nem kimélte. Halála is a kötelesség teljesítésében való túlságos buzgóságnak lett jó részben következménye, amidőn nagyon kellemetlen és alkalmatlan időben, gyengült egészséggel vállalkozott arra, hogy egyházmegyéjének egyik távoleső, csak tengelyen és nehezen megközelíthető gyülekezetében az uj helyettes lelkészt kibocsássa és hivatalába beiktassa. Hü fáradozásának, buzgó munkásságának kedvező sikere meglátszik mind az egyházasrádóczi ref. gyülekezeten, mind az őrségi ref. egyházmegye ügyeinek intézésében. Az egyházkerületi közgyűlésnek hosszú időn keresztül munkás és közkedveltségnek örvendő alkotó tagja volt, s igaz sajnálattal . láttuk, hogy az utóbbi időben a betegség akadályozta abban, hogy az ügyek intézésében mindenkor részt vegyen. Temetésén, amely f. évi január 18-án történt, személyesen részt vettem és közreműködtem, a gyászoló családnál kifejeztem részvétünket s nagy bánatunkban igyekeztem őket vigasztalni és megnyugtatni. Kérem a főtiszt, egyházkerületi közgyűlést, hogy méltóztassék Somogyi Gyula érdemeit megörökiteni jegyzőkönyvében s részvétét fejezze ki hátramaradt özvegyénél és családjánál. A lelkészi karból elveszítettük a halál által Szokó István sáregresi ref. lelkészt 1909. évi november 22-én és Mészáros József negyedi ref. lelkészt 1910. évi február hó 1-én, mind a kettőt váratlanul, rövid szenvedés után, munkabíró férfikorban, ugy hogy mindegyik egész életének utolsó napjáig maga végezte a reá váró teendőket nagy lelkiismeretességgel és odaadással. Mint az Ur szőlejének hű munkásai, méltók voltak életükben a tiszteletre, az elismerésre, tiszttársaik és hiveik szeretetére, halálukban a kegyeletes megemlékezésre, hátramaradt özvegyeik és gyermekeik pedig az igaz keresztyéni részvétre. Sajnálatos, hogy a magyar ref. egyház nincs azon helyzetben, hogy a hü szolgák özvegyeinek és árváinak nehéz helyzetén már most megfelelő támogatással segíthetne, nagy részben csak erkölcsi az a jutalom, amit az Úrban elköltözötteknek és hátramaradt gyászoló családjuknak adhatunk. Adózzunk tehát az elköltözötteknek azzal, hogy fájdalmunkat elvesz-