Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1909

1909. június - Oldalszámok - 13

- 1.1 akik a magyarság megmentéséért mai nap felekezeti különbségre való tekintet nélkül tudnak tetemes áldozatokat hozni, akik 1859-ben felemelték szavukat a protestáns autonómia védelmére, akik csak legutóbb is a „Ne temere" ügyben megfeszítették erejüket, hogy az a haza fontos érdekének, a felekezeti béke megóvásának megfelelőleg intéztessék el, ha — mondom — ezeknek elődei is azt az erőt, amit a protestánsok üldözésére, megsemmisítésére sokszor embertelenül és a keresztyéni érzés megtagadásával fordítottak, az egységes magyar nemzet megalkotására és megerősítésére használták volna fel? Az 1848-ik évi törvények emberies és szabad szelleme éreztette lelkesítő hatását a múlt század hatvanas éveiben az egész nemzet minden rétegében. Az 1868-ik évi vallás- és nevelésügyi törvények meghozattak és legtöbb helyen életbe is léptek nagyobb ellenkezés nélkül. Az általános testvéries szellem hatotta át az egész társadalmat, az én lelkemet is ez a szellem hatotta át és ennek lettem azon körben, ahol működtem, mindenütt szószólója és harczosa. Ezt, a lelkiismereti szabadság és teljes vallásegyenlőség elvét vallom ma is és nem is tudok más módot elképzelni a felekezeti béke és szeretetteljes egyetértés biztosítására, mint a feltétlen vallásszabadság és egyenjogúság teljes elismerését. Minden más eszköz és mód csak ki nem elégifő kísérletezés. Ezen irányelvet vittem magammal abba a megtisztelő állásba, amelybe engem a főtiszteletü dunántuli református egyházkerület közbizalmának váratlan megnyilatkozása által az isteni gondviselés elhívott. Azon elhatározással foglaltam el a megtiszteltetést, hogy semmitől nem vonogatom magam, amit az egyház, anyaszentegyház java követel s amit megfeszített szellemi és anyagi erővel elvégezhetek. Hogy ezen szélesebb hatáskörben az egyházkerület és az egész magyarhoni ref. egyház anyagi és szellemi érdekeinek előmozdítására valamit tehettem: Istené érte a dicsőség, az érdem nagy része pedig azon kiválóan mély bölcsességü, hithű kálvinista nagy emberé, Tisza Kálmáné, aki mellé az isteni gondviselés különös kegyelméből mint elnöktárs kerültem, aki lett az én megbízható tanácsadóm s mindenkitől tiszteletet érdemlő nagy tekintélyével az én gyenge erőmnek támogatója. Az ő igaz nagyságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az a kicsiség, hogy ő mindig csak az ügy sikerét nézte, a gondos utánjárásból, a fáradságból kivette részét, de az elismerést elutasította magától, azt átengedte másnak, a nálánál kevésbbé érdemeseknek. Csak az ő támogatásának és határozott állásfoglalásának köszönhető, hogy midőn a pápai főgimnázium építésénél én és barátaim azon tervünkkel, hogy a főgimnáziumi épület ne az akkori főiskola-telek mély udvarára, a Tapolcza folyó partjára,