Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1908

1908. szeptember - Oldalszámok - 5

— 5 — újból elérkezettnek látja az időt a szervezkedésre, az előbb talán óvatos és körültekintő, de mind határozottabb aggressziv föllépésre. Főtiszteletü Közgyűlés! Olyan valaki konstatálja csekély személyemben e tényt a Főtiszt. Közgyűlés előtt, aki nem nagyon szokott rémképeket látni, aki nem nagyon szokott árnyékától megijedni és aki most is, e veszélynek láttára is, első sorban arra kéri mindazokat, akik vele együttéreznek és gondolkoznak, hogy se bátorságunkat, se hidegvérünket, se nyugalmunkat e veszélyek láttára el ne veszítsük. Alios jam vidimus ventos. A magyar protestáns egyházban kell annyi jogos önérzetnek, kell saját erőnk annyi tudatának élnie, hogy ezekre a jelenségekre ne egy hisztérikus asszony idegességével tekintsünk. De ha hiba volna túlbecsülnünk e veszélyeket, ép oly hiba volna szemet hunynunk ezek előtt; ép oly hiba volna tétlenül állani velük szemben és fel nem használni a rendelkezésünkre álló időt arra, hogy gyüjtsük, fejleszszük és egyesítsük azt az erőt, amely ebben a küzdelemben a magyar nemzettel, a magyar felvilágosodással és az emberi haladással változatlanul egybeforrt protestánlizmus ügyének diadalára szükséges. Azt mondottam, hogy gyüjtsük és fejleszszük az erőket. Hiszen tegyük szivünkre a kezünket és valljuk meg, hogy ezen a téren nagyon, nagyon sok még a teendő. Tulajdonképen azt a képet mutatja a mi protestáns egyházunk is, mint ebben is tükre a magyar nemzet történelmének, amelyet a magyar nemzet történelme sokáig mutatott. Évszázadokon keresztül a lét és nemlét küzdelme, az élet-halálharcz vette igénybe összes erőinket. Ebben a nagy és dicső korszakban le kellett mondanunk a produktív munka mindennapi kötelességeinek teljesítéséről s a nagy veszélyek elleni nagy küzdelmek leszoktattak a produktív munkálkodásról, a csemetéket ápoló, gondozó kertész zajtalan, csendes munkásságáról; és midőn bekövetkezett a nyugalom, a biztonság, a béke korszaka, talán nagyon későn fogtunk hozzá a kertésznek ehhez a gondos, ápoló munkájához, talán a mulasztás vádja terhelhet minket e téren. Pedig a mi híveinkben olyan erkölcsi erő, egyházunkhoz való olyan életerős, benső ragaszkodás lakozik, hogy ezt a megbecsülhetetlen erőt parlagon hagynunk nem szabad; művelnünk, fejlesztenünk kell, hogy az a protestáns önérzet, amely meg van, ha szunnyadozva is, a magyar protestáns hívek egész tömegében, ez a protestáns önérzet ne felekezeties türelmetlenségben nyilatkozzék meg, hanem az egyházunk javára, a mindnyájunk lelki békéje, lelki gondozása javára kifejlett üdvös, produktív tevékenységben hozza meg áldásos gyümölcsét. És ha ezen a téren mindnyájan, ki-ki a maga körében, a mindennapi élet kis és nagy feladatainak megoldása közepette szakadatlanul teljesítjük kötelességeinket: meg fogjuk látni, hogy milyen hatalmas élő, ható erővé válik az a vallásos érzület, amely, ismétlem, egyházunknak rendelkezésére áll. Fejleszszük és szervezzük tehát az erőt, de egyúttal egyesítsük is.