Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1907

1907. január - Oldalszámok - 31

— 10 — Ezért mérhetetlen a mi veszteségünk és mélységes a mi gyászunk Hegedűs Sándor halálában ! Sötéten tátong előttünk minden hely, amelyet betöltött, amelyet itt hagyott: a családban, az egyházi és polgári társadalomban, a tudomány csarnokaiban, nemzeti közéletünkben, mindenütt, ahol hatott, alkotott és gyarapított, és ahol oly sokat szeretett volna még tenni, a megkezdettet bevégezni. Milyen nemes hévvel, nagy igyekezettel és szaktudással alapozta meg lelkészi nyugdíjintézetünk alkotmányát! milyen elszánt lélekkel, erős karral védte annak minden megtámadott szegeletkövét! Egyházi adósságunk rendezésében mennyit és hogyan fáradozott! Legközelebbi konventünk és zsinatunk üléseiből még élénken csengenek füleinkben a mindig igazság erejével hatott érczes szavai. Mindezt szeretett vallásáért, egyházának megerösitéseért cselekedte; mindez fényes bizonyítéka annak, hogy a hitet mindvégig megtartotta, nemcsak, hanem annak hamvadó tüzét apostoli buzgalommal és lelkesedéssel, másokban is éleszteni iparkodott; nemcsak szóval, hanem tettel, példával, áldozathozatallal; nemcsak azt mondotta : „ Uram, Uram! hanem cselekedte is a mennyei Atya akaratát." Ezért tisztelte meg református közvéleményünk a „világi pap" diszes jelzőjével. Az ilyen élet alkonyán nyugodt önérzettel, tiszta lelkiismerettel sóhajthatta az apostollal: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Ur ama napon, amaz igaz biró." * * * Nemesen vivott harczáért, hitének megtartásáért megadta az Ur, amaz igaz biró már földi életében is az igazság koronáját minden jó ember szeretetében, tiszteletében, hözhasznu munkásságának méltánylásában. Ahol a társadalomnak jó szivre, fenkölt lélekre, világos före, tiszta jellemre, munkásszellemre, ügyes kézre volt szüksége: Hegedűs Sándort mindig az első sorba állította. Felemelte a tudomány parnasszusára; kezébe adta az ország egyik kormányrudját; elhivta elömunkásul az Isten szántóföldjének müvelésére; szavával, tettével, példaadásával el nem fáradt, ki nem merült áldozatkészségével, maga tette fejére az igazság koronáját, a Krisztus szerinti élet legértékesebb jutalmát. Fájdalom, hogy — a mi gondolataink szerint — oly korán ragyog fején odaát az üdvösség koronája is.