Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1894

1894. szeptember - Oldalszámok - 207

— 207 bas jószágát őrizgeti. A házi kertben leütött karók köré rakott gabonából a szükséghez kepest többnyire az asszonyok csépelnek ki egy egész vagy egy fél zsákra valót és szállítják a malmokba, melyek között a lapát malom még nem ritkaság. Ily viszonyok között egy kissé magasabb műveltségű, szorgalmas, takarókos népnek szinto lehetetlenség nem boldogulni. Csak természetesnek kell tehát találnunk, hogy nemcsak hazánk dunántuli részeiből, hanem egész Austria és Magyarországból, sőt még Német, Olasz, Fraucziaországból is tódul a nép Slavonía felé, hol pár évi nehéz küzdelem után egészen rendezett, minden tekintetben kedvezőnek mondható anyagi viszonyok közé jut. Ha már most a különböző nemzetiségű települők vallásos gondozása érdekében tett intézkedéseket vizsgálat alá vesszük; e tekintetben igen feltűnő jelenséggel találkozunk. A szegény csehek ügyét a jó Tardy karolta fel s tesz értük annyit, a mennyit a monarchiában ez idő szerint nem épen legkedvesebb hangzású nevük mellett tennie lehet. De már a német települők, a mennyi bon t. i. azok protestánsok, a legmesszebb menő gondoskodás tárgyai, kiket még a távol eső idegen helyen is igazán nemes testvéri szeretet vesz körül. Ugyanis a felettük változatlan hűséggel őrködő édes anya: a német protestáns egyház, elküldi az ő szolgáit a mossze földre távozott gyermekek után, hogy azokat gondozzák, az élet viharai között bátoritsák, szóval hogy az evangyeliom fáklyájával világosítsanak azok előtt életünknek minden utain. És ez az éber figyelem nemcsak Slavoniára terjed ki, hanem az occupalt tartományokra is, ugy, hogy a németeknek ez utóbbiakban már 5 missio-egyházuk van. A mi már a mi ev. reform, egyetemes magyar egyházunkat illeti, nem mondhatjuk, hogy kivándorolt gyermekeiről teljesen levette kezét, sőt ellenkezőleg hálával kell elismernünk, hogy a keresztyén munkás szeretetnek azon áldásos buzgólkodásából, melyet missionak nevezünk, a mi egyházunk is kí< vette a maga részét. Fájdalommal kell azonban megvallanunk, hogy áldozatainknak oly eredménye, aminőt óhajtottunk volna, nem lett, (216)