Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1873
1873. május - Oldalszámok - 21
21 perek le [nem folyta miatt még most el nem érhető, — mint szinte azt is, hogy a Balassa Zsófiának megítélt 90 ft. tőkét és kamatait további költségek elkerülése végett már lefizette Tudomásul szolgál. 83. Olvastatott a veszprémi helv. hitv. egyh. megye 1873. rfpril 22—25 napjain tartott közgyűlése jkönyvének 50-ik pontja, melyben az arácsi egyháznak azon kérvényét, hogy a lelkészi állomás 8 évig hagyassék betöltetlenül s ezen időtartamra praeorantia állítassák föl — mint indokolatlant s ugy tartalmára mint külalakjára nézve alaptalant s el nem fogadhatót végzésileg visszautasítván, e végzését az egyháznak bejelentett fölebbezése folytán végelintézés végett fölterjeszti. Minthogy az arácsi egyháznak lelkészi állomása ez idő szerint be van töltve s fennálló gyakorlat szerint leányegyházzá nem lehet oly egyház, melynek lelkésze van, a veszprémi egyh. megyének a kérelmezőket elutasító végzése az egyh. kerület által is megerősíttetik 84. Fölvétetett az arácsi helv. hitv. egyháznak lelkésze elmozdittatását ellene tett vád emeléssel kérő folyamodása A vádlevél az egyh. megye kikerülésével küldetvén föl, az egyh. megyéhez mint 1-ső fokú bírósághoz ott leendő tárgyalás és elbírálás végett visszautasittatik. Jegyzelte: Pap Gábor egyh. ker. egyházi főjegyző. 85. Olvastatott a veszprémi egyh. megye 1873-ik évi april 22—25-ik napjain Veszprémben tartott közgyűlése jkönyvének 93j» sz. a. pontja, melyben előadatik, miszerint Pap Gábor esperes ur egyházlálogatási kőrútjában B. Ií. Szőlősön a protestáns egyházat illetőleg igen becses emléknek — nevezetesen azon szelenczék egyikének jutott birtokába, melyeket a gályarabságot szenvedett s abból Ruyter hollandi admirál által csudásan kiszabadított magyar protestáns lelkészek arannyal tele kaptak a hollandiai kormánytól hazájokba visszatérhetés végett uti költségül. — Nevezett esperes ur öt év óta igyekezett e becses kincset megszerezni az egyh. kerületi főiskola számára komáromi József b. k. szőlősi hitsorsosunktól, ki leányágon egyenes utóda volt Bátorkeszi István gályarabságot szenvedett Veszprém városi reformált lelkésznek. De mint minden utód az elődök által, ugy nevezett hitsorsosunk is esküvel volt kötelezve atyja által, hogy ezen történelménél fogva a családra nézve drága kincset a családban nemzedékről nemzedékre tovább adja. Most azonban a boldogultban kihalván a család, özvegye: Somody Lídia asszony, férje által esperes ur előtt még életében tett azon felhatalmazás folytán, hogy halála után megszűnvén az eskükötelezettség — átadhatja, azt valósággal át is adta. Esperes urnák ez ernyedetlen kitartó buzgalmáért, melylyel a történelmi szempontból nagybecsű kincsnek megszerzésére, öt évig folytonosan törekedvén, azt megszerezte, s a nemesszivü — vallásos érzésű Somody Lídia özvegynek az áldozathozatalért köszönetet szavaz, s a szelenczét az egyh. kerületi gyűlésen fölmutattatni határozván, annak az egyh. kerületi főiskola mütárába leendő behelyezését kéri, következő — megjegyzéseket tartalmazó — okirat kíséretében : „Hogy valósággal Bátorkeszi István kapta e szelenczét gályarabságból megszabadulása után hazájába lett viss«atértekor, és ő róla szállott át egyenes ágon leszármazott utódaira — mint ezt a családtagok állítják: ezt minden kétséget kizárólag igazolják a történelem adatai is. Bizonyos ugyan is, hogy egy Bátorkeszi István nevezetű veszprémi reformált lelkész gályarabságot szenvedett. Igazolja ezt a veszprémi ref. egyház anyakönyvébe tett jegyzés, de Lámpe is emlékezik erről „História eccl. Reformatorum in Hungaria u czimü könyve 160—ik 795-ik és 892-ik lapjain. — Ebből kitünőleg ő Iíollonics rendeletére előbb Pozsonyban Séllyei István pápai lelkész és Superintendenssel vettetett börtönbe, majd ötödmagával (4 lelkész s 1 evang. tanító) vasba vertten Pozsonyból Berencsbe szállíttatott, — innen többi társaihoz a lipótvári börtönbe hurczoltatott, —• végre 30-ad magával Nápolyba deportáltatott. (Sajátlag 41-en indíttattak el, de 11 az útban meghalt a kinzatások alatt). Egyike volt azon sok vereséget s korbácsütést szenvedett 7 confessornak, kik a siciliai hadi hajókon matrózokul használtattak. — Lámpénál az ö neve nem említtetik a rabságban elhaltak között, kétségtelen tehát, hogy egyike volt a megszabadultak és hazajötteknek. De legerősebben meggyőző s minden támadható kételyt eloszlató érv erre egyrészről a család által féltékenyen őrzött szelencze, más részről azon okmány, mely a Protestáns Egyházi és Isk. Lapoknak épen f. évi 1-ső számában van közölve, melyet Ruyter hollandi tengernagy útlevélül adott azon 16 lelkésznek, kik a gályarabságból kiszabadittattak, s a kiknek ott följegyzett nevei közt olvasható Bátorkeszi István is. A szelenczének mind két felén ó hollandi fölírat és emblemák vannak, melyek egymást kiegészitn} s illuslrálni látszanak. Van rajta egy férfialak fején kalappal és vállán vándorbottal, mely valószínűleg a hazakészülő gályarab lelkészek indulását ... és egy nyitott, aláforditolt kanna, mely a keserűség kannájának kiürítését jelképezheti, továbbá egy fenékre állított hordó is. A szelencze másik oldalán Holland egyik nevezetes városának: Deventer-nek azon korbeli rajza látható. A fölirat és annak Tóth Dániel pápai főiskolai hittanár ur által magyarázott értelme ez: De ton staet met de boom om hoog (a hordó — tonna — fenékkel fölfelé áll) Myn kan is uit = kannám (korsóm) üres, 9
