Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1867

1867. október - Oldalszámok - 3

a Sok várnak kapuját — melyet az erőszak bevenni nem tudott — felnyitotta már a minden ovakodást feleslegesnek tartó bizalom s csak későn vevé észre, hogy a hivatottak megett ellenségek is nyomultak be annak sánczai közzé. Óvakodnunk kell nekünk mindenekelőtt a bizalomnak reánk gyakorolt túlságos hatásától! Nem szeretném főtiszt, egyházkerület, ha valaki félre értene, gondolatomban sem fordul meg az, hogy a jelen kormány tagjairól egyházaink és iskoláink irányában ellenséges indulatot tegyek fel, de midőn egy örökös testületnek — minő a magyar reform, egyház — a kormányhoz való viszonyait, önkormányzati jogkörét tekintjük, soha sem szabad csupán bizonyos kormányférfiakat vagy csak bizonyos kormányformát is tartani szemünk előtt, mert az egyének a kormányon gyorsan változnak, — sőt tapasztalhattuk azt — változnak magok a kormányformák és rendszerek is, de kormány marad mindenkor, és én legalább nem hiszem, hogy ha bizonyos kormányférfiakra vagy bizonyos biztosítékot nyújtó kormányformára való tekintetből önkormányzati jogainkat szűkebb körre szorítani engedjük, ha közvetlen befolyást engedünk egyházunk és iskolánk ügyeibe, mindezt megváltoztathassuk akkor, midőn úgy lehet kormányférfiak* és kormányforma megváltoznak. Erős meggyőződésem az főtiszt, egyházkerületi közgyűlés, hogy ha azok, kik 1848-ban egyházi Ügyeink élén állottak, engedve az általános lelkesedés és buzgalomnak, önkormányzati jogainkat megszorítani engedték volna, ha közvetlen befolyást engedtek volna a kormánynak egyházaink ós iskoláink ügyeire, 1859 és 1880-ban lehetetlen lett volna azokat megmentenünk. Óvakodnunk kell tehát, isméilem, a bizalomnak ránk gyakorolt túlságos hatásától, de ovakodnunk épen úgy ama hiedelemnek elzsibbaszló hatásától is, hogy nincs már részünkről szükség erőmegfeszítésre, áldozatkészségre, mert az állam, a kormány állal minden hiányaink pótoltatni, minden bajaink orvosoltatni fognak. Hogy mikor mit és mi uton várhatunk, vagy fogadhatunk el az államtól a nélkül, hogy önkormányzati jogaink szűkebb körre szoríttassanak, annéikül, hogy közvetlen befolyást engedjünk a kormánynak egyházunkra és iskoláinkra, azt a köze) jövő megfogja mutatni, de nekem tántoríthatlan meggyőződésem, hogy a magyar ref. egyház csak addig lesz önkormányzattal biró szabad egyházamig mindenek előtt és mindenek felett saját erejére támaszkodik. Óvakodni a bizalom túlságos hatásától, egyszersmind a vallásos buzgalom, az egyházak és iskolák ügyei iránti részvét s az áldozatkészség emelésére s ezek állal az egyházak és iskolák felvirágozására hatnb ezek szerint az egyházi ügyeink vezetésére hivatottaknak legfőbb kötelessége. Ez az a mire ismételten felajánlom gyenge erőmet, de erős igyekezetemet, ez az a miben ismételten kérem támogatásukat, kérve egyszersmind, hogy irántam türelemmel lenni, hogy nekem időt engedni méltóztassanak, hogy megismerkednem lehessen az egyházkerület az egyházmegyék az egyes egyházak és iskolák viszonyaival, mert csak azután remélhetem, hogy némi sikerrel fogok működhetni. Az Isten áldja meg legjobb áldásával közös igyekezetünket, áldja meg az egyházkerület minden egyházait, iskoláit, elöljáróit és egyes tagjait, nekem pedig engedje megérnem, hogy itteni hivataloskodásom alatt azok bizalmát kik azzal előre megajándékoztak megtartanom s azokét is kik ezt nem tevék megnyernem lehessen. Magamat hazafiúi s hitrokoni szeretetökbe ajánlom. Nagyságos Beöthy Zsigmond kir. táblai itélő-biró úr mint egyházkerületi világi főjegyző üdvözlő beszéde. Nagytekiníelü fögondiiok úr! Amaz örömhangok, melyek nem egy felekezet részéről, de a felekezeten kivül, a társadalom egyéb rétegeiből is a jelen ünnepély szertartásaiba bevegyülnek, lebetellen, hogy ezen órának a szokottnál nagyobb és magasabb jelentőségéről ne tanúskodjanak. Ezen óra, mely százezrek bizalmából font az ön nemes halántéka körül hervadhatatlan koszorút, mit bizonyítana mást, mint ünnepélyes revelatióját amaz érdemeknek, melyeket ön e politikai szabadsággal mindig testvéri frigyben működő protestáns egyház ügyében szerzett. S az érdemek e revelaliója, bármint tiltakozzék is ön, lelke egyik legnemesebb tulajdonával, gyöngédsége- és szerénységével, protestáns egyházunknak egyetlen és legjogosultabb fóruma, a közvélemény által van szentesítve. Ez a közvélemény az, mely megkereső hazánkban a Telekyeket, Yayakat és Pázmándikat, kik azt a fegyvert, melylyel egyházuk törvényes jogai mellett küzdöttek, egyszersmind a haza alkotmányos jogainak, függetlenségének és szabadságának megvédésénél is magasan tartották. Mert az eszme, mely a tizenhatodik század elején Wittenbergában igénytelen szikraként felpattant s mégis a szellemi forradalmak legnagyobbikát gyujtá meg Eúrópában, a gondolat, az érzés s lelkiismeret szabadságának szikrája volt, s mint ilyen, a társadalmi s politikai intézményeknek regenerátora. A történelem, mely nem a vallási secták belső elveit, de az emberiségnek azok által előretolt vagy viszszanyomott állását, szóval a haladás vagy hátralépés eseményeit birálja meg, kétségbevonhallanul igazolja mindezt. De magyar hazánkra vonatkozva is, akárhány történelmi adat bizonyítja, hogy a reformalió eszmeáramlata roppant szolgálatokat tett nemcsak az egyéni és politikai szabadságnak, de sőt a magyar nemzetiségnek is. Ott feküsznek történelmünk lapjain a legfényesebb momentumok, melyek a békekötésekkel befejezett vallásszabadsági harezok diadala mellett, nemzetünk egyéb sarkalatos jogainak és szabadságának visszaállítását is győzelmesen hirdetik. A békekötések és törvények ugyanis , mik Rudolf, III. Ferdinánd és II. Leopold alatt létrejöttek, nem állapíthattak meg egyoldalú szabadságot, a vallás szabadságát csupán, a nélkül, hogy a társadalom 1*