A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1943.

30 1943. november 25. — 15—16—17. életveszély között hathatós támogatása. Fokozódik ez a felelősség, ha tudjuk azt, hogy Ágoston Sándor hívására az anyaországból önként jelentkező pásztorok mentek át oda, a bizonytalan és veszedelmes világba Krisztus egyházának és magyar fajtájuknak szolgálatára. Még azt is hangsúlyoznom kell, hogy az új horvát állam semmi nehézséget nem gördít a magyarság lelki gondozása elé, legfeljebb a magja létéért vívott kemény harcában nem ér rá mivelünk törődni. Ebben a társaságban beszéltük meg a baranyai út tanúságait is. Elibénk állott egész döbbenetes nagyságában a baranyai magyar népi erő megroppanása, amit az egyke okozott s immár jóvátenni földi hatalom nem tud. Ez a nép itt kiállotta a török pusztítást, Európa és Balkán mérkőzésének gyötrő változásait, elhagyatottsága és kiszolgáltatottsága minden mértéket felülhaladott. Most aztán megroppant. Arról van tehát szó, hogy ami még menthető, azt mentsük. Ne a keretek fenntartására pazaroljuk az erőinket, amelyeket úgy sem tudunk megtölteni tartalommal, hanem a sarjadzó életet segítsük erőre kapni s a. gesztet ápoljuk, hogy surjánná nőjjön. A felekezeti iskolák államosításával ennek a néprétegnek egyházi műveltsége nagy hiányokat szenved. A legzsoltárosabb népnek új nemzedéke már alig tud énekelni. Vasárnapi iskolával, templomi kalekizációval, ifjúsági munkánk gyülekezetképző módszereivel kell a hiányt pótolni. Meg kell adni a gyülekezeteknek azt a missziói szervezetet és munkabeosztást, amely az összeomlott iskolai front helyett és mögött kiépíti az utolsó védővonalat: a missziói munkaszervezet védővonalát. Ebben a levegőben érezzük meg igiazán, hogy milyen nagy érték minden egyes református magyar. Ezért a szórványban élő atyafiak gondozása különös jelentőséget nyer s egészen a személyes foglalkozás határáig megy el. Harmadik része volt a délvidéki egyházlátogatásnak Felsőbácska gyülekezeteinek megvizsgálása. Felsőbácska közepén egy nagy kun sziget van: ezelőtt 150 évvel telepítették ide Bácsfeketehegyet, Kossuthfalvát és Pacsért. Együvé tartoznak lélekben és sorsban egyaránt. Mind a három község szapora, munkás, életrevaló fajtát nevel. Akkor telepítették őket is, mikor a környékbeli németeket. A németeket készen várta felszerelt ház, módos udvar, istállóban tehén, ólaikban a sertés, a szérűskertben baromfi, a csűrökben szerszámok és szekerek. A magyarok puszta kézzel jöttek, az első telet vermekben és szárnyékok alatt húzták át. Maguknak kellett megszerezniük mindent a kapanyéltől a jármosjószág'ig. Ez 50 esztendei késedelmet jelentett a nemzetiségek versenyében. Ezen a földön, amelyet ezerév óta Magyarországnak neveznek, mindenkinek jól ment a dolga, csak a magyarnak nem s mindenki panaszkodott, csak a magyar dicsekedett balgatag önteltséggel: Extra Hungáriám non est vita. . .